Tomka Ferenc: Istenkeresés a magyar irodalomban (Budapest, 2015)
József Attila
Könnyeim csorognak, - majd kiapadnak, vágyak magukkal messzebb ragadnak - majd kiapadnak! Búsan magamnak akkor megállók, szemem csukódik, semmit se látok - akkor megállók. Lelkem elröppen a Végtelenbe, tovább nem vágyom arra az egyre, a Végtelenbe. Máshol így ír: Óh, boldog az, kinek van Istene, ki rettenetes és maga a jóság, kinek sebet kap reszkető keze, ha leszakítja a tilalmas rózsát. Óh, boldog az, kinek van Istene, bűne csupán a látható valóság, mert rajta van a Mindenség szeme, elnézi őt, az Öröklét lakosát. (Óh, boldog az...) Még világosabb a Keserű nekifohászkodás című vers: Szeress nagyon, hogyan, tudod te jól azt, mint Nap havat, amit magába olvaszt. Vagy üss agyon hát, csak törődj velem, s én nem kérdem, hogy nincs-e kegyelem. Odaadom a vérem is, ha kéred... 132