Egyetemes Magyar Encyclopaedia 5. B-Bekker (Pest, 1866)
B - Bács és Bodrog vármegye (történeti tekintetben)
107 BÁCS ÉS BODROG VÁRMEGYE 108 tak sújtva, midőn Szulejmán török császár Budát is megszállván, s innen seregét a Duna balpartjára áttevén, ugyanazon évi September és October hónapokban országába visszatért, Szulejmán t. i. September 25-én reggelre az indulót táborában kihirdetvén, másnap a foglyok egy részét leölette, Pestet felgyujtatta, s hadait két seregre osztván, egyikét Ibrahim pasa vezérlete alatt Szegednek, a másikát saját vezetése alatt a Duna bal partján Bácsnak indította. Ibrahim September 28-kán jutott a Tiszához Szegedre, melyet, a város és környéke két napi pusztítása és kirabolása után, elégettetett, s innen tovább indulva, folytonosan pusztítások és öldöklések közt October 2-kán Tétely vára alatt táborozott, 3-kán pedig a Duna balpartján Péterváradnak átellenében foglalt állomást. A zultán időközben Bács várost elérte s elégette, és a várat is reggeltől estig megviván, végre bevette, a megtámadtakat feleségestől, gyermekestől mind fölkonczoltatván. Bács és Pétervárad közt a tavak és mocsárok közepén pedig erős árokkal körített magyar táborra akadván, hova több ezer lakos minden vagyonával menekült, ezt is, bár roppant veszteséggel, áttörte és elfoglalta, a szerencsétlen megtámadtakat ugyanazon sorsban részesítvén, mint Bács város és vára lakóit és védőit. Végre October 9-kén a Dunán átkelvén, negyed nap múlva elhagyta emberben, vagyonban rettentően elpusztított szegény hazánkat. Egyedül a Duna és Tisza között megölettek számát 400 ezerre teszik. Csak egy része a lakosságnak volt képes futásban menedékét találni ; a kik pedig otthon maradtak, ha a török öldöklő fegyverét ki is kerülték, nagyobbára fogságba hurczoltattak. így Bács és Bodrog megyék, mig közvetlenül a mohácsi ütközet előtt hazánknak egyik legnépesebb és vagyonosabb vidéke, rövid két hét alatt elhagyatott és elpusztult vadonná tétetett, melynek legvagyonosb birtokosai is, ha életöket és szabadságukat megmentették, földönfutókká lettek; s melyen már csak romba dűlt hajdan virágzó helységek és temetetlen hullák voltak tanujelei a rettentő katastrophának. Ilyen volt ezen, a,termeszeitől gazdagon áldott Duna-Tiszaköznek állapota, midőn váratlanul az események fejlődésének egy egészen uj combinatiója állt be. Erdélyben t. i. egy alacson születésű szerb merült fel, Szapolyai Jánosnak vajda korában lovásza, s eddigelő csupán szolgatársaitól ismerve; ki azonban a hon zavaros körülményei közt csakhamar rendkívüli jelentőségre emelkedett. Jobb halántékától talpig ujjnyi fekete vonás húzódott el testén; miért őt Cserni Jovánnak, azaz Fekete Jánosnak nevezték. A magyarok közönségesen fekete embernek hitták; s Mária özvegy királyné is testvéréhez, Ferdinandhoz irt levelében rendesen csak „le noir“ névvel jelzi (Gévay Antal, „Urkunden und Actenstücke zur Geschichte der Verhältnisse zwischen Oesterreich, Ungern und der Pforte in XVL Jahrh. L k. Bécs, 1840. 82. 1.), Ez embernek az események rohama nagyravágyó fellengző lelkét nem hagyta izgatatlan, s most a legnagyobb zavarok közepeit Lippa tájékán rövid idő alatt nagy pártot tudott magának szerezni. A köznép előtt magát a szerb uralkodók ivadékának mondván, ámító társai csodás dolgokat is mesélhettek róla, minek folytán számtalan szerb, oláh és lakhelyéről elűzött magyar csatlakozott hozzá s igy ő e gyülevész népcsoportnak, mely őt valami uj prófétának te kintette, vezérekép lépett föl. Kezdetben szinleg Szapolyai Jánosnak hódolt, kinek koronázásánál is jelen volt Székes-Fehérvártt 1526. november 12-kén; de később megvesztegettetvén, áttért Ferdinand pártjához. A körülményeket azonban ügyesen fel tudván használni, végre Bács megyét elfoglalta, s magát a két királytól függetlennek nyilvánította. így övéi által „czár“-nak kiáltatván ki, csaknem korlátlan uralmat kezdett gyakorolni, s főleg Szeged környékén hatalmaskodott. Bács vidékén pedig a törökök elől féltőkben elvonult s jószágaikra utóbb visszatérő nemeseket házaikból kiszorította, a földet, melyről azt mondá, hogy az övé és népéé, mert azt elhagyatva találta, emberei közt kényekedve szerint kiosztván. Hasztalan mondák az előbbi birtokosok, hogy egyedül a török öldöklő fegyvere elöl futottak s jószágaikat csak ideiglen kénytelenittettek elhagyni. 0 a föld egyedüli urának hirdetvén magát, nádort, kincstartót s más hivatalnokokat nevezett ki emberei közöl, s a tél folytán Szabadkán, Török Bálint jószágán lakva, onnan zsarnokoskodott a vidék felett. Elvégre János király hadai által nehéz tusák után 1527. tavaszán megveretett, és megöletett. De Bács és Bodrog megyék a két király pártháboruja alatt nem nyerték vissza előbbi rendezett állapotukat; sőt János király halála után a töröktől megszállatván, a félhold igája alá hajtattak. Azután következett másfél században a két megyét török uralom alatt látjuk, és sorsáról csak azt mondhatjuk, hogy felette szomorú volt. Magyarország török korát csak legújabban kezdvén felvilágosítani a hazai történetvizsgálat (V. ö. Salamon Ferencz, „A török uralkodás Magyarországon“, Budapesti Szemle“ VII. köt. 35. sk. 1. VIII. köt. 144. sk. és 304. sk. 1.; IX. köt. 120. sk. és 324. sk. 1.). Átalában a török uralom alá jutott hazai vidékeket két részre lehet osztani ahhoz képest, a mint a hódoltsági viszony mellett az országos életbeni részvétök nem szűnt meg egészen, vagy végkép a törököknek alá voltak vetve, annyira, hogy legkevesebb belkormánynyal sem bírtak (Ráth Károly, „Győr vármegye hódoltságáról“, „Magyar történelmi tár“ VII. köt. 91.1.). Bács és Bodrog megyék ezen utóbbiak közé tartoztak ; s igy ezen egész idő alatti történetökböl nem tudunk egyebet, mint hogy területök a budai pasa alatt állt, s hogy névszerint a szegedi szandzsáksághoz tartoztak. Társadalmi létviszonyaik a török világ módjára rendeztetvén, tö