Vasadi Péter: Kenyeret adtál… Prózai Írások (Budapest, 2009)

Magán-ügyek

A HŰSÉG SZÍNE ÉS FONÁKJA László Tamás beszélget a szerzővel Kérem, szóljon a gyökereiről, az indulásáról! Édesanyám erdélyi származású, édesapám újpesti kispolgár családból származott. Apám magas rangot ért el. Katona volt. Édesanyám hozta magával Er­délyt. Olyan hatásokat szívtam föl közöttük, ame­lyekről nem nagyon beszéltem. Hallgatag, figyelő gyermekként éltem, gyűjtögető, belső életmódot foly­tattam. Az újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumban, majd a Kemény Zsigmond Gimnáziumban tanul­tam, azután egy hadapródiskola kötelékében mentem ki nyugatra a háború alatt. Ez az időszak, beleértve a lerombolt Európa látványát, a kalandos utazások és küldetések töprengővé, figyelővé tettek. Úgy éreztem, a figyelem olyan bennem, mintha az egész testem fi­gyelne a szememen át. Ott olvastam először József Attila kötetét, a Nagyon fáj címűt. Egy teherkocsi őr­zésével voltam megbízva egy bajtársammal. Olyan fa­ládán ültem, amelyben nem hadititkok voltak, hanem szépirodalmi művek. A tetején volt egy megkopasz­­tott Nagyon fáj című József Attila kötet, amelyben az Eszméletet olvastam holdfényben, éjszaka, miközben a Liberátorok százai csillogva húztak el a fejünk fölött. Hosszas viszontagságok után kerültünk haza. Be­iratkoztam a bölcsészegyetemre, de két félév után formálisan és politikailag megviselve kirúgtak. El­mentem egy bőrkereskedőhöz inasnak, elvégeztem a bőrös szakmát. Azután egy fémipari szakiskolában tanultam műszaki rajzot. Miután elvégeztem, elhe­lyezkedtem a Csatornázási Műveknél, de onnan is hamarosan kitettek. Jelentkeztem a Színművészeti Főiskola filmrendező tanszakára, mert Gobbi Hildá­val hozott össze a sors, aki azt mondta, hogy maga 137

Next