Williamson, E. N. - Williamson, A. M.: Hercules vendégei (Budapest, 1913)

I.

A késő délutánban hosszú, egyenes, karcsú árnyak borultak a kerti útra — árnyai a bükk­fáknak, melyek meg nem szakadó vonalban, mint valami fal sorakoztak egymás mellé a zárda tégla­falán belül ; a magasba nyúló öreg fák egyidősek voltak a zárdával, melynek, kövei ugyanazokban a lágy piros és barna színekben pompáztak, mint az ezüstös fák ritkás őszi lombjai. A novíciák ruhájában egy magas termetű lány sétált az útón, lassan lépkedve át a napfény és árnyék csíkjait, melyek egyforma arany vörös és fekete közöket alkottak az út kavicsán. Kesernyés­édes őszi illat úszott a tiszta, nyugodt levegőben. A pusztulás ellen küzdő hervadt virágok, a hal­dokló levelek, a rózsaágak végén pirosló bogyók, a fagycsípte krizantémumok, a nap erejétől meg­fosztott nedves föld s az öreg fatörzsek tövén ülő zöld moha különös őszi illatba vegyült össze. A lány búcsúzott a kerttől s a fal alatti ösvénytől, melyen évek során át naponta sétált, tavaszban, nyárban, ősszel és télen, csípős szeles és fehér havas napokon gyermekkorától mindmáig. Tavasszal szerette ezt a kertet, ezt az ösvényt legjobban, amikor szinte hallotta a fák ereiben a nedvek halk csurgását s kibomló bimbók víg pattanását. Szerette volna, ha tavaszi derű és illat idején távozhatott volna ebből a kertből. A világ ifjúi szépsége jó lett volna !*

Next