Zaymus Gyula: Hegynek visz az út. Regény (Budapest, 1943)

Hegynek visz az út

Éva hangosan felsírt, Radnóthyné pedig sietve megindult a lugas felé. Könny nem buggyant ki a szemén. Az utóbbi évek sok-sok szenvedése megedzette. A szíve ugyan hevesebben dobogott, de őszinte fájdalomnak nyoma sem volt az arcán. Radnóthy Gedeon, egykor kétezer hold és egy nagy udvarház ura, arcra borulva feküdt az asz­talon. A sárga abroszra kiömlött kávé még most is kövér cseppekben szemergett a vályogpadlóra. A halál csak néhány perce állhatott be. Éva az anyja után futott. Szép kék szeme már vörös volt a sírástól. Radnóthyné a mozdulatlanul fekvő férfihoz lépett és lágyan megérintette a vállát. De az élet­telen test már nem érzett semmit, Radnóthy Gedeon lelke már kiszabadult földi porhüvelyéből. Éva a lugas bejáratának nyírfaoszlopához tá­maszkodott és eltakarta arcát. Sárga vitorlájü, fecskefarkú lepke röpködött a feje fölött. Radnóthyné keresztet vetett magára. Most, hogy imádkozni kezdett, tört ki először könny a szeméből, de most sem az urát siratta, hanem saját nagy nyomorúságát. Ez a férfi volt minden nyomorúságuknak az oka. Az 6 beteges szenve­délye űzte ki őket a gondtalanság napsugaras vilá­gából a nélkülözések keserű tengerére. Néhány évvel ezelőtt még majdnem az egész Radnót az övék volt. A kastélynak is beillő tágas udvarház­ban éppen úgy éltek, mint őseik, zavartalan jólét­ben és derűs boldogságban. Mindenük megvolt, amit csak szemük és szájuk megkívánt. A kétezer hold minden kívánságukat teljesítette. Néhány évvel ezelőtt... És most? Ma már semmi sem az övék itten, kivéve azt a kis házikót, amelyben 4

Next