Zimándi P. István (szerk.): Naplójegyzetek Kodolányi Jánosról. 1952. szeptember-1969. december Kodolányi János és Zimándi Pius István levelezése (Budapest, 2017)
II. rész: 1966. január-1969. december
voltam, én se csináltam olyan nagy ügyet ilyesmiből, de már öregszem. További ellenvetéseit ezzel szereltem le: ha én lennék Kodolányi János bőrében, én is így gondolkoznék, de mivel én most Zimándi bőrében vagyok, úgy érzek és gondolkodom, mint Zimándi, nem léphetek ki magamból. Kis szünet után rátértünk a tárgyra, azazhogy csak ő. Egy kb. hat-nyolc perces igen magas színvonalú, szinte azt mondhatnám „előadásban” kifejtette, hogy miért akar visszatérni a katolikus egyházba. A vázlat, amit adok, csak lényegileg adja vissza azt, amit ő mondott. A katolikus egyház olyan nagyvonalúan tud felelni a világ, az emberi élet problémáira, olyan átfogó szemlélettel és nagy arányokban, és az egészet tekintve, hogy őt ez inkább kielégíti, mint a protestánsok részletekbe szakadt „piszlicsár” (erre a szóra pontosan emlékszem) teológiája. Részletesen elemezte, de röviden a katolikus egyház egyetemes, nagy gondolatokat, nagy feleleteket adó jellegét. Van persze olyan is, ami neki nem tetszik az egyházban, az egyházi életben, ilyen a pompára való hajlam, a barokk, de ebben is tiszteletre méltó a művészi oldala, a művészetek fejlesztése, és ennek is összeállása, megépítettsége, ahol minden a helyén van, és kitűnően meg van szervezve. Hajlandó arra is, hogy elmenjen a református paphoz, és ezt bejelentse, ugyancsak arra is, hogy írásban adjon nyilatkozatot, hogy visszatér a katolikus vallásra. Az utóbbit helyeseltem, mert akkor nem kell harcolni a ref. papokkal, hogy ki temesse el, az ember előveszi a papirost. Persze, az egészre teljes diszkréciót kért, nehogy a reformátusok megrohanják, hogy szándéka megváltoztatására bírják. Az iménti megjegyzésemen kívül érdemben semmit sem szóltam a témához. Magamban ugyanis azonnal elhatároztam, hogy átadom az egész ügyet Gellértnek, ő rátermettebb erre is, mint én, különben is én ilyen ügyet életemben nem intéztem, tájékozatlan vagyok, hozzá nem értő. Abban állapodtam meg tehát János bácsival, hogy én mint nem gyakorló pap, megkérem Gellértet az egész ügy gyakorlati lebonyolítására: ő fogja tudni a formai előírásokat. Magamban azt is gondoltam, hogy Gellértnek inkább lesz annyi tekintélye és tapintata, hogy ezt lebonyolítsa, mert biztos vagyok benne, hogy János bácsi esetleg nem szívesen fog eleget tenni egyes követelményeknek, mint pl. a gyónás. Hiszen - gondoltam - nem olyan ortodox katolikus ő, ami mindjárt ki is derült. Elég szerencsétlenül előhozta egy régi problémámat, amit már régen meg akartam tőlük kérdezni. De ezúttal már feleségéhez intéztem a szót, mivel ő a protestáns, János bácsi pedig már ismét „katolikus”. „Mindenki szereti az édesanyját, hogy van az, hogy a protestánsok ellene vannak Krisztus anyja tiszteletének.” Nem kaptam igazi választ, de jellemző, amit János bácsi mondott: Jézus se beszélt olyan szépen Máriával, mint mással: „asszony, nem a te dolgod” stb., továbbá Jézusnak testvérei voltak (hiába vetettem közbe bátortalanul, hogy a Bibliában ez unokatestvért jelent, leintett), és XII. Piustól nagyon helytelen volt, hogy dogmává avatta Mária mennybevitelét, ez nem helytálló. Addig maradnak Pesten, míg megjön feleségének nagyothalló-készüléke. Kedvenc témájáról beszélt még, az ifjúságról. Majd elbúcsúztam, siettem be dolgozni, így is 1/2 2 volt, mire beértem. 244