Zimándi P. István (szerk.): Naplójegyzetek Kodolányi Jánosról. 1952. szeptember-1969. december Kodolányi János és Zimándi Pius István levelezése (Budapest, 2017)
II. rész: 1966. január-1969. december
Keleten és Nyugaton egyaránt pesszimista az ifjúság. Teilhardnak János bácsi szerint az az érdeme, hogy beállítja az embert a Kozmoszba. Olvassa Teilhardot. Én megkockáztattam a véleményemet, hogy bár most nagy divat Teilhard, és Nyugaton még kommunisták is hívei neki, sőt a jugoszláv Gyilasz is, én tartózkodó vagyok vele szemben. Zavar a stílusa, az új fogalmai, amiket kissé mesterkélteknek is érzek. Megkockáztattam azt a megjegyzést is, hogy Szent Pál mindezt már megírta, de egyszerűbben. Kodolányi magasztalta Teilhard nagy tudását, és azt is mondta, hogy panteista ízt érez rajta. - Juhász Ferencet nagy költőnek tartja. Abba a sorba helyezi, ahova József Attila is tartozik. Szerinte Juhász fölemelkedett arra a fokra, hogy sámánja a népének. Mondtam, hogy én is igen nagy költőnek tartom, de szerintem még nem higgadt le teljesen. Fölsoroltam, kiket tartok a legnagyobb élő magyar költőknek, és János bácsi egyetértett velem. Ezeket mondtam (a sorrend nem rangsor, inkább kor szerinti): Illyés Gyula, Weöres Sándor, Pilinszky János, Juhász Ferenc és Nagy László. Nagy Lászlónak egy televíziós szereplése annyira hatott egyszer János bácsira, hogy rögtön utána felhívta telefonon, de nem tudott vele beszélni, nem volt otthon. Társadalmon kívülinek érzi magát. Ismét kért, jöjjek sűrűbben, hogy legalább valakinek elmondhassa a gondolatokat, problémákat, amik felgyűlnek benne. Ideiktatom P. Imrének írt levelemnek János bácsira vonatkozó részét: „Most pedig egy nagy kéréssel jövök hozzád. Orvosságot szeretnék kérni egy nagy írónak, akivel az utóbbi másfél évtizedben én is, B.(elon) Gellért barátom is, közeli nexusba, őszinte és meleg barátságba kerültünk, Kodolányi Jánosnak. Lába, keze, de főleg ujjai sorvadnak, kiesik a kezéből a toll, nem tud írni, nemhogy még egyéb szükséges személyi munkát el tudna végezni. Igen nagy jót tennél az orvosság küldésével nemcsak neki, de a magyar irodalomnak is. Mellékelem a receptet, amit a kezelőorvosa írt. Szerinte ez az orvosság meggyógyítaná a mi János bátyánkat. Mindenképpen megérdemli a pártfogásodat, derék ember, nagyon Isten-hívő és Krisztus-hívő ember lett belőle. Nagyon-nagyon megkérlek, hogy ha csak egy mód van rá, mentsd meg őt a teljes megbénulástól. Télen fent lakik a lányánál, tehát a címe: Kodolányi János, Budapest XII., Böszörményi út 26. fszt. 2. - Eddig még sosem terheltelek ilyen kéréssel, legyen szabad annál inkább reménykednem, hogy most nem kopogtatok hiába. Előre is köszönöm a jóságodat.” 1966. január 19. szerda. A hó tovább esik. Ma reggel is -5 °C. A délelőtti postával megérkezett P. Imre levele Bécsből: nagy örömömre, küldi az orvosságot. Az egyiket Bécsből, a másikat Németországban kell beszereznie. Mindjárt föl is hívtam János bácsit az örömhírrel. Ő is örült. Megállapodtunk, hogy a bánáti és bácskai svábok rendesebbek a dunántúli sváboknál. Jókedvű volt ő is, bár tegnap nem tudott lábra állni, és megijedt. Mára azonban ez elmúlt. 226