Zimándi P. István (szerk.): Naplójegyzetek Kodolányi Jánosról. 1952. szeptember-1969. december Kodolányi János és Zimándi Pius István levelezése (Budapest, 2017)
II. rész: 1966. január-1969. december
Gromiko ma délelőtt 45 perces kihallgatáson volt a pápánál. Kodolányi is beszélt róla, őneki is tetszik a találkozás. 1966. ápr. 30. szombat. Kodolányiék elküldték a receptet, semmi írás sincs mellékelve. A tegnapi Népszabadság könyvszemléjében megemlékeznek Kodolányi Julianus barátjának újabb kiadásáról is. Bizonyos Falus Róbert ezt írja róla - teljes terjedelemben „Kodolányi János immár hatodik kiadásban megjelent történeti regénye, a Julianus barát aligha igényel részletesebb ismertetést, legalábbis azok számára, akik az ellentmondásos szellemű, de mindig magas hőfokú Kodolányi-regények világát régebbről ismerik. Ez a kötet - az író egyik legsikeresebb munkája - a magyar középkor szenvedéses és szenvedélyes harcait idézi fel: legendás hősének az őshazát kereső küzdelme nemcsak érdekességével, de a művészi megformálás belső pátosza révén is megrázza az olvasót.” Mindenesetre nem ellenséges fogadtatás. 1966. május 17. kedd. Délelőtt a hivatalból fölhívtam Kodolányiékat. János bácsi vette föl a kagylót: csütörtökön délután mennek le feleségével Akarattyára, épp fel akart hívni délután, hogy elbúcsúzzék tőlem, mielőtt lemegy. Elígérkeztem hozzájuk ma du. 6-1/2 7-re. Fél hét lett, mire befutottam. Nyitott ablak mellett ült az udvari szobájában a rekamién, elég melegen fölöltözve. Azt mondta, fázik. Az egyik ablaktábla ki van véve, és helyében dróthálós keret van. Reggel 13 fok volt, napközben megmelegszik az idő, de este ismét hűvös. Éjjeliszekrényén Kolozsvári Grandpierre könyvét láttam: A boldogtalanság művészete. Elég jó hangulatban találtam. Felesége a rekamié előtti egyik fotelben ült, én a másikban, az ablak mellettiben. Először engem beszéltetett: „Mi újság?” Elmondtam, hogy újra van némi nyomás az egyházon, papokon, és beszámoltam arról, hogy kis kedvencem, Titi ott akarja hagyni a gimnázium harmadik osztályát, és kertészinasnak állni. Érdekelte a dolog. Részletekről faggatott, kérdezte, mi a szándékom ezzel kapcsolatban, tanácsot adott, hogy először a kislánnyal kell beszélnem. Megmondtam, hogy ez holnap következik be. Elmondta az ő tapasztalatait az iskolákról, amiket unokái és más ismerősei révén szerzett. Szerinte az általános iskolák nagyon gyöngék. Azután a diákok bekerülnek egy iskolába, ahol csak négy évet töltenek, holott ilyen iskolában azelőtt nyolc évet töltöttünk, és így belenőttünk a tanulnivalókba. - Elmesélte János bácsi, miért került hatodikos kora után Fehérvárra, írt egy kitűnő számtandolgozatot, a tanár csalással vádolta, mire ő sztrájkot szervezett. Szerinte 800 diák nem ment iskolába. Fehérvárait épp a hittantanára nem fogadta szívesen. Ez az ember később elhagyta a papságot. - Unokájáról is beszélt, akinek régebbi iskolájában afférja volt, mert huligánnak nevezte egy tanárnő. Most a Rákóczi-gimnáziumban (a volt érseki) jól tanul, és rendesen viselkedik. Ez a legidősebb unoka idén érettségizik. János bácsi sokat foglalkozik vele. - Fölmerült a probléma, miért nem szeretik a diákok József Attilát. Én: Mert 230