Zimándi P. István (szerk.): Naplójegyzetek Kodolányi Jánosról. 1952. szeptember-1969. december Kodolányi János és Zimándi Pius István levelezése (Budapest, 2017)
II. rész: 1966. január-1969. december
1967. ápr. 7. péntek. P. Imre írta, hogy elküldötte az orvosságokat Kodolányiéknak. Levele márc. 31-én kelt, ma kaptam meg Bécsből. Délfelé fölhívtam János bácsit. Jucka vette föl a kagylót azzal, hogy „apám már az este kereste magát”. „Pesztonkodtam, nem voltam itthon.” (Vigyáztam Alisz gyerekeire, míg ő férjével színházban volt.) Sejtettem már, hogy ők is kaptak értesítést. Elmondtam János bácsinak, mit írt Paulay, azt felelte, ő is éppen ezért keresett, mert megkapták a vámhivatal értesítését a gyógyszer megérkezéséről. Nagyon hálálkodott, hogy most egy évre (!) be van biztosítva szívgörcsök és ilyesmik ellen. Nem a szívgörcs szót használta, de már nem jut eszembe az eredeti szó. Fölhívta a figyelmemet Forgács Lászlónak a könyvére: József Attila és a szocializmus. Meglepő dolgok vannak benne, ill. olyanok, amiket tetszéssel olvas az ember. (Délután meg is akartam venni a könyvet a könyvesboltban, de nem kaptam meg.) - Faggatott: „Egészséges vagy-e?” - „Nagyon.” „Jókedved van-e?” - „Mindig.” - Én kérdeztem, mikor mennek Akarattyára. „Nézz az égboltozatra!” - „Szóval az időjárástól függ?” „Igen.” Megemlítettem neki Károly Sanyi fiának esetét. Azt mondta, egy szóval se hivatkozott rám, mármint Zimándi Pista bácsira, hanem azt mondta: „Az író úrral szeretnék beszélni.” - „Milyen ügyben?” - „Regényei kapcsán.” Ezt a „kapcsán”-t többször is elmondta. János bácsi mentegette magát, hogy ezen az alapon bárki felhívhatja, és feljöhet hozzá, de ha őneki valaki azt mondja, hogy Zimándi küldte, akkor azonnal fogadja. Mondom én: „Biztos zavarban volt a gyerek.” „Mitől?” - „Hát hogy veled beszél.” - „Attól nem kell zavarban lennie, az nem ok rá.” Én: „Nem akarok hízelegni, de azért az természetes, hogy egy fiatalemberben bizonyos izgalom van, ha Kodolányival beszélhet.” Szerényen és élénken tiltakozott. „Mondja azt, hogy János bácsival akar beszélni, Zimándi Pista bácsival már megbeszéltük.” Előzőleg olyanokat is mondott, hogy engem nem érdekel senkinek se a véleménye a regényeimről. Hát persze, ez nem egészen így van. Olyant is mondott, hogy őtőle tiszteletből ne féljen senki. Aztán megegyeztünk, hogy szólok a fiatalembernek, és majd ismét jelentkezik. Egy kicsit félek azonban, mert a fiatalembernek huligános hajviselete van. A bajusza még csak hagyján. 1967. május 20. szombat. Estefelé fölhívott Kodolányiné. Mondta, hogy már tegnap próbálkozott, de mindig mással beszéltem. Férjének a cukorbaja előrehaladt, és odalent valamelyik ismerősüknek használt egy külföldi orvosság, azt szeretnék kérni, próbáljam megszerezni Imrétől Bécsből. „Átadom a kagylót Janinak.” Az öregúr szólalt meg. Először is szabadkozott, nem akart zavarni engem a gyógyszerkéréssel, de a felesége nem hagyta békén, ő magától semmiképpen sem telefonált volna. Megnyugtattam, hogy nagyon szívesen. Kértem, adják föl már holnap, vasárnap a receptet, én hétfőn megkapom, és rögtön továbbítom is. Most nem tudok átmenni hozzájuk a receptért, mert nem jól érzem magam, holnap viszont erősen akarok tanulni, lévén vasárnap. Ebben megállapodtunk. De azért elígérkeztem 242