Zimándi P. István (szerk.): Naplójegyzetek Kodolányi Jánosról. 1952. szeptember-1969. december Kodolányi János és Zimándi Pius István levelezése (Budapest, 2017)
II. rész: 1966. január-1969. december
volt egypár dolgot megmondani (pl. József Attila lefasisztázása, továbbá az ő távozása a kommunista pártból annak idején). Ezekre Csák azt mondta, hogy nem fog neki örülni a Rózsadomb (= pártvezetőség). Én még annyit tettem hozzá, hogy amit ő, János bácsi mondott, azt bátornak és őszintének érzem, de a Csák bevezetője nekem nem nagyon tetszik, így az főleg, hogy nem tudható még, „hol a helye irodalmunk rangsorában". Azt hiszem, egy 68 éves író nem kezdő, annál kb. már lehet sejteni, hol a helye. Elmondtam azt is, hogy Gellért írt, csütörtökön érkezik, bár beteg, azután ma megint kaptam tőle levelet: már útra készen állt, de a káplánja ismét megbetegedett és hazament az édesanyjához gyógyulni, így Gellért egyedül maradt, nem tudott jönni. Megkérdeztem, baj-e, ha mondjuk csak Vízkereszt után jön Gellért. Azt felelte, ellenkezőleg, jó. „Sürgős-e neked?” - „Nem”, mert most ő is rosszabbul van, lánya, Jutka is beteg. Csak ezután árultam el nyíltan, hogy ha sürgős, Gellért hajlandó autóval felszaladni. Azt felelte, erre nincs szükség. A karácsony is jön, az is megviseli, fárasztóak az ünnepek. Ő akkorra tervezi, amikor már jobban lesz, „mert - és ezt mondd meg Gellértnek is - az nekem nem gyásznap lesz”. Érdeklődött egészségi állapotom felől. Mondtam, lelkileg jobban vagyok. „És ez minek köszönhető?” Annak, hogy most már sejtem, mi a bajom, már nem látom magamat hipochondriámban a műtőasztalon szent karácsony napján. Búcsúzóul jó röntgenfelvételt kívánt nekem a keddi átvilágításra. 1967. december 16. szombat. Siettem megnyugtatni levélben Gellértet, hogy nem kell sietnie. Tegnap érkezett levelében megkért ugyanis: „Szondázza ki azért, hogy milyen a lelki hangulata, mert hátha egy autóval meg tudom járni (fogalmam még nincs, kivel és hogyan, de hátha).” „Ahogy én látom - írtam január közepe után vagy legalábbis január derekán kell majd megpróbálkozni. Előzőleg én érdeklődöm majd nála a telefonon.” - Küldtem egy példányt az Élet és Irodalom riportjából is. 1967. december 17. vasárnap. Egész nap feküdtem. Délben eljött Dallos Laci. Hozott egy tányér kocsonyát, süteményt és egy üveg kitűnő soltvadkerti muskotályt. Nagyon meghatódtam. Hosszan elbeszélgettünk. Neki Kodolányi nyilatkozata az Élet és Irodalomban „csalódást okozott”. „Kiábrándítónak” érezte, hogy Kodolányi visszavonta a nacionalista „tévedéseit”. Hangsúlyozta, hogy szereti Kodolányit és a legnagyobbak közé sorozza, és föltétlenül el fogja olvasni a Visszapillantó tükröt, de ez az interjú neki nem tetszik. 1967. december 21. csütörtök. „Közvélemény-kutatást” csináltam a munkahelyemen két hölgynél, Zsókánál és Magdinál. Ők nem botránkoztak meg Kodolányi interjúján. Sőt. Bátor hangúnak találják. Ennek örülök. 257