Zimándi P. István (szerk.): Naplójegyzetek Kodolányi Jánosról. 1952. szeptember-1969. december Kodolányi János és Zimándi Pius István levelezése (Budapest, 2017)
II. rész: 1966. január-1969. december
1968. január 1. hétfő. Déli 12 órakor telefonon fölhívtam Kodolányi János bácsit, hogy boldog újévet kívánjak neki. Egészségi állapota nem a legjobb, kedve sem. Vérnyomása javult: 130/110, de volt már 190/110 is. Azt mondta, kedélyét már nemcsak az események, hanem az olvasmányai is befolyásolják. Ajánlott egy könyvet elolvasásra, a Nürnbergi Naplói. Legújabb könyvéből, a Visszapillantó tükörből, tegnap már kapott öt példányt. Kifogásolta, hogy Kristó Nagy István a „szuperlektor’’ (NB! nem az ő szava, hanem az enyém) kihagyatott négy ívet a finnekről szóló, rájuk kedvező részekből, és a fia korrektúrázás közben ezt nem vette észre. János bácsi csak a kinyomtatott könyvből jött erre rá. Kihagyatott még Kristó Nagy a Zilahy Lajosról és Bajcsy-Zsilinszkyről szóló részekből is. Sajtóhiba is van benne, így pl. József Attila nem 17, hanem 19 éves volt, amikor megismerkedtek egymással. A Mécs Lászlóról szóló József Attila-vitát ki akarta hagyatni. (Kérésemre. Ebben ugyanis röviden az volt, hogy az italos Mécset és József Attilát Kodolányi a balatoni írói találkozáson ebbe a vitába ugratta be: lehet-e egy jó katolikus ateista. A vita egész éjjel folyt, Kodolányi pedig a nyitott ablakon hallgatta szobájából, ahol Nagy Lajossal volt szállva.) Fia azonban, aki a könyv sajtó alá rendezését és korrektúráját intézte, úgy hagyta ki, hogy valami bent maradt, mégpedig Kodolányira hátrányos színben. Megkérdezte, milyen az egészségem, de azt nem, hogy mikor látogatom meg, és azt sem mondta, hogy fogok kapni tiszteletpéldányt, bár ezt szinte biztosra veszem. Most majd jön részemről a szokásos gátlás: nem merek elmenni hozzá, nehogy úgy tűnjék föl, jöttem a tiszteletpéldányért. 1968. január 15. hétfő. Ma még a posta megérkezése előtt bementem dolgozni Gerézdi Rábán korai (du. 2 óra) temetése miatt. így csak délután négykor kaptam meg Gellért levelét, amikor csatakosan - hirtelenül nagy a hó olvadása - fáradtan hazaértem a temetésről. Arra kért Gellért, hogy mivel megérkezett a káplánja és fel tudna jönni Pestre, azonnal hívjam föl János bácsit telefonon, és ha olyan lelkiállapotban van, hogy most meg lehetne csinálni a katolikus egyházba való visszatérését, táviratozzak. Ő, mármint Gellért, keddre, legkésőbb szerdára fel tudna jönni, ha nem lesz közben temetése. Fáradt voltam, nem láttam értelmét ennek a hirtelen sietségnek, ha már fél évet, sőt többet vártunk vele, nem hívtam föl János bácsit, ellenben azonnal írtam Gellértnek. Levelem lényege: jöjjön inkább egy hét múlva; én János bácsival jan. 1. óta nem beszéltem, akkor is az áttérésről semmit; most ez a hirtelen időváltozás - Budapesten 24 óra alatt 20 fokot emelkedett a hőmérséklet, mínusz tíz fokról plusz tízre -, ez bizonyára megviselte; írjon levelet János bácsinak, és jelentse be magát jan. 22-23-ra, addig én is beszélek vele telefonon. 1968. január 17. szerda. Az este váratlanul megjött Gellért, nem kapta meg a levelemet. Aztán mégis kiderült, hogy neki volt igaza. Ma reggel tőlem felhívta János bácsit, aki szemrehá258