Zimándi P. István (szerk.): Naplójegyzetek Kodolányi Jánosról. 1952. szeptember-1969. december Kodolányi János és Zimándi Pius István levelezése (Budapest, 2017)
I. rész: 1952. szeptember-1965. december
ven? Szörényi többször hivatkozik Aistleitner Rasz Sarura című művére. Talán kölcsönkaphatnám valakitől egy időre, amíg jegyzeteket készítek belőle? A Te baráti körödben van egy-két kitűnő tudós. Tán alkalomadtán érdeklődhetnél náluk ebben az irányban. Végtelenül hálás volnék, ha segíteni tudnál, mert a magam erejéből, ebben a magányban, sehogy sem tudom, hol, kinél keressem. Kérlek, próbáld meg. Most tisztán értem, hogyan gondoltad a „pozitivista” kifejezést. Hát ez nem az, amit én értettem rajta, s ami egy kis csodálkozásba ejtett. Inkább egzaktnak mondanám ezt a módszert, mint pozitivistának, mert ehhez a szóhoz igen sok rossz és súlyos következmény tapad. Nem gondoltam, hogy tőlem várod annak a kifejtését, vajon mi az oka a meglepően sok öngyilkosságnak íróink között. A kérdés nem olyan egyszerű, hogy kapásból, minden részletesebb vizsgálat híján felelhetne rá az ember. Azt hiszem, nem elegendő, ha csupán azokat az írókat tekintjük öngyilkosoknak, akik de facto megölték magukat valami fegyverrel, méreggel, vagy más módon, hanem hozzájuk kell sorolnunk azokat is, akik öngyilkos lelkialkatot árulnak el. így pl. Vajdát, Arany Lászlót, Reviczkyt, Peteleit, sőt Tolnait is, hogy csak a múlt század végénél maradjunk. Mert kétségtelen, hogy azok közül, akik már a skizofrénia, akár a melankólia súlyosabb tüneteit mutatják, nem mindegyik lett valóban öngyilkos, mint pl. Teleki László vagy Péterfy. Ha a meghasonlottságnak ilyen vagy olyan vonásait keressük, megdöbbenve kell látnunk, hogy a múlt század közepétől a századfordulóig olyan mértékű morbid vonásokat találunk, amelyek joggal tekinthetők jellegzetesen öngyilkos vonásoknak, s majdnem általánosíthatók. Még érdekesebb lenne a kép, ha a külföldi irodalomra is kiterjesztenénk a nyomozást. Ilyen alakokat találnánk: Hölderlin, Kleist, Shelley (ő ugyan tengeri vihar áldozata lett, de ez is öngyilkosság, pláne, ha a körülményeket is figyelembe vesszük), Nietzsche (ő megőrült, mint Hölderlin) s így tovább. Valami általános lelki válságnak kellett támadnia egész Európában, mégpedig olyannak, ami nagyjában Byronnal kezdődött, rohamosan átcsapott német, francia földre, majd nálunk József Attilában kulminált. Ez a lelki válság egybeesik a gépkorszak kezdetével, a racionalizmussal, a materializmussal, a „haladás” fikciójával, tehát csupa olyan tünettel, ami rikítóan mutatja, hogy az ember most már visszavonhatatlanul elszakadt Istentől, kiesett a kozmosszal való szerves egység meleg közösségéből, a természetben már nem tevékeny intelligenciák áldott működését látja, hanem merev mechanikai erőjét, s a kozmosz többé nem élő valami, hanem gépies óramű. Érdekes, hogy még Isten létét is milyen technikai érvekkel bizonyítgatta a múlt század apologetikája: amint óra elképzelhetetlen órás nélkül, éppúgy elképzelhetetlen világ Isten nélkül. Óriási polarizáció támadt pl. Hegel szintén mechanikus idealizmusa és az ugyancsak dermesztőén mechanikus materializmus (Marx) között. A költő pedig magára hagyottan, kétségbeesetten állt ebben a kegyetlen, istentelen, mechanikus világban, a racionalista okok-okozatok e szörnyű gépezetében. Tudomásul kellett vennie, hogy az ember arasznyi léte születéstől halálig tart, a halál totális megsemmisülés, a természet erői vak, mechanikus erők, mozgásai e mechanizmus következményei, a lélek az anyag tulajdonsága... s így tovább. 26