Zimándi P. István (szerk.): Naplójegyzetek Kodolányi Jánosról. 1952. szeptember-1969. december Kodolányi János és Zimándi Pius István levelezése (Budapest, 2017)
I. rész: 1952. szeptember-1965. december
Tudomásul kellett mindezt vennie, ha lépést akart tartani a korával, ha művelt, tanult ember akart lenni, ha korához egyáltalán szólni akart. Hanem így azután mihamar ellentmondásba került önmagával, önmaga hivatásával, küldetésével, belső igazságával. Mert az író, a költő, a művész valójában csak nyelve, szószólója, kifejezője a Szent Szellemnek, a Felsőbbrendű Énnek, a bennünk lakozó Istenségnek. De ha a Szent Szellem, a Felsőbbrendű Én, a bennünk élő Isten létét tagadjuk, meg kell tagadnunk saját hivatásunkat, küldetésünket, tevékenységünk hitelét, célját, tartalmát, tekintélyét is. Hogyan lehetséges ez? Nem lehetséges. Itt áll tehát előttünk a költő, az író, mint valami őrült, akit belső kényszer hajt, hogy alárendelje magát az Isten hatalmának, igazságának, de aki ugyanakkor képtelen megbirkózni a „modem” tudomány érveivel s az egész átkozott korszellemmel. Ha azt mondja, amit belső sugallata diktál, elszakad korától, nem érti meg senki: valóban őrült. Ha azt mondja, amit a kora kíván, mond és megért, akkor megtagadja legszentebb valóját. Hogy ezek milyen kegyetlen erők, mutatja, hogy még a hívő Arany János is tíz esztendeig hallgat, s csak akkor szólal meg, amikor úgy érzi, neki tökéletesen mindegy, korszerű-e még, vagy már nem az. Teleki a szabadságharc bukásával mindazt bukni látja, amiért élni, dolgozni érdemes: a Haza meleg, ősi közösségét. Vajda átkozódik és kesereg, élete merő borzalom. Arany László megmondja véleményét, s elhallgat, Reviczky Schopenhauerből merítene valami erősítő hitet, de ez nem hit, hanem filozófia; sorsa a tüdővész. Petelei meghasonlott parasztfigurákba vetíti ki saját meghasonlását. így az igaziak, a valódiak. S azok, akik hajlandók elfogadni az új világszemléletet, a hitetlenség hitét, mint mesteremberek dolgoznak. Az írói hivatás pályává aljasul. Kenyérkereseti móddá. Foglalkozássá. Az írás: az élet, a világ felszínének ábrázolása, tehát realizmus (nem dosztojevszkiji értelemben) és naturalizmus. Győz a „valóság” ábrázolása, vagyis mindazé a jelenségé, ami érzékszerveinkkel tapasztalható. A költő: mulattatni akar, a dráma szórakoztatni, szemet kápráztatni, érzékeket hódítani és csiklandozni. Fölbukkan „korunk hőse” az újságíró, félig író, félig szélhámos, úgy, ahogy Maupassant ábrázolja. A folyamat a szabadesés törvényei szerint egyre gyorsuló mozgással fejlődik a vég felé: az író, a költő, mindenféle művész közönséges szajhává válik, semmi sem érdekli, csak a siker, a pénz, a társadalmi biztonság, egyetlen célja a konkurrencia legázolása. Az érzékenyek, akik lelkűkben még emlékeztek az elveszett Paradicsom csodálatos szépségére és magasztosságára, tudva-tudatlanul inkább megölték magukat, mert nem volt mit keresniük ebben a borzalmas világegyetemben. A cinikusok, a törtetők, a hiú senkik pedig eladták magukat és megadták magukat. Tudjuk, a cinizmus is egyik fajtája a kétségbeesésnek. És az öngyilkosságnak. Ők egyénileg élnek, sőt jól élnek, de szellemileg halottak. Némelyikük ezt tudja is. József Attilát ifjúkora óta jól ismertem, sűrűn voltam vele együtt egészen öngyilkosságáig. Tisztán megfigyelhető volt rajta a skizofrénia elhatalmasodása. Hirdette Marxot, s közben kétségbeesett erővel kereste a lelket s az Istent. Meg is találta, tudta, hogy van, de nem mondhatta, amit a benne lakozó Isten sugallt, hiszen származása, szeretete olyan társadalmi osztályhoz kapcsolta, amely tagadja 27