Zimándi P. István (szerk.): Naplójegyzetek Kodolányi Jánosról. 1952. szeptember-1969. december Kodolányi János és Zimándi Pius István levelezése (Budapest, 2017)
I. rész: 1952. szeptember-1965. december
Pécsre a Dunántúl számára. Eredetileg a debreceni Alföldre gondoltam, s a szerkesztő, Koczogh Ákos, régi barátom és kritikusom, nagyon meleg hangú levélben kért, adjam neki. De ezt megneszelvén Juhász Géza (valamikor barátom, kritikusom, propagálóm és csizmatisztítóm), a pesti Gólyavárban ismét kijelentette, hogy az összes népi írók közt én sodródtam leginkább jobb felé, s ezek után semmi kedvem Debrecenben mutatkozni. Vannak emberek, akik ha megjelenek valahol, már halálra ijednek, elsápadnak, összeverik fogukat-térdüket, majd kétségbeesve rohanásznak segítség, mentség után. Mitől félnek? Hogy elveszem előlük a papírt? A pénzt? Vagy hogy olyasmit találok írni, ami az ő múltjukat kedvezőtlen színben ábrázolja? így hát a Móricz Pécsett jelenik meg. Nem tudom, írok-e még József Attiláról is, egyelőre semmi kedvem dolgozni, fáradt vagyok, henyélni akarok. A henyélést meg is kezdtem, Illés ugyanis megküldte Stendhal-fordítását - látom, Rónay ellenőrizte —, s nyomban olvasni kezdtem. Most csodálkozom, hogyan tarthattam én ifjú koromban Stendhalt nagy írónak. Korlátolt, üres, feminin pepecselő, földhözragadt, fantáziátlan précieux. Csak nagy önuralommal tudom olvasni. De tán jutok még a tél folyamán jobb olvasnivalókhoz is. Életünk némileg könnyebb, bár sok szükséges dolog hiányzik. Olyan rettentő drága minden s a minőség oly rossz, hogy az én jövedelmecském határait messze felülmúlja. Mégis, feleségemnek ezúttal először nem kellett saját kezűleg betakarnia a szőlőt, megnyesni a fákat stb. Én sem vagyok már favágásra kárhoztatva, ezt különösen nehezen bírtam, mióta a lábam oly fájdalmasan beteg. Apropos: lábam. Itt volt Horváth Boldizsár prof, s azt mondta, feküdjem be két hétre a kórházába, leveszi a lábujjam végét. Nem fekszem be. Nem hagyhatom itt feleségemet magára két hétig. Más: Jucka, mióta kicsapták a gyárból, kötéssel foglalkozik. Fiamat megválasztották Pécsett tanácstagnak, igen bosszant a dolog, erélyesebben kellett volna ellenállnia. Egyébként ő is elkészült néprajzi művével (a baranyai kézimunkák), s Pestre küldte, bizonyosan mindent kilopnak belőle, elsősorban a szép illusztrációkat, amiket maga készített. Barátaim ilyen időben alig mutatkoznak. Sinka állapota rossz, feleségéé még rosszabb. Sok íróval megszakítottam kapcsolataimat, akikkel eddig érintkeztem. A legutóbbi Vigíliában igen jó cikket olvastam korunk emberéről, de némileg túlzottat is, mert nem látja ennek az embertípusnak a hibáit, sőt veszélyeit. Ezek után szeretettel ölellek s kívánok minden jót. írj mihamarabb. János b. A Vigilia említett cikke: Papp Imre: Az ember és a munka. Alcíme: Az újkor alkonyának embere és az örök erkölcs. A novemberi számban jelent meg. * Az 1955. évről, ha még csak szórványosan és röviden is, de már vannak naplójegyzeteim. Ezeket beiktatom a levelek közé. Nemcsak a szorosan Kodolányira 74