Zsikó Gyula: Mesék (Budapest, 1947)
Óriások A Földereje nevű óriás lustán hevert tágas barlangjában. Lomha tagjait kényelmesen nyújtotta el. — Vakard meg a balfülem tövét! — szólt rá Tűzfújóra, egyik szolgájára. Tűzfújó megvakarta. Dörmögött, mintha hangosan gondolkoznék : — Penész esz meg, édes jó gazdám. Nem való neked se a semmittevés ! Földereje felkacagott. Nevetése végigmorajlott a föld alatt, mint a dübörgés. — Mondtam már jóhányszor, Tűzfújó szolgám, hogy ne okoskodj. Bízd azt énrám. Teneked nincs egyéb dolgod, mint engedelmeskedni. — De miben engedelmeskedjem? Hogy a füled tövét vakarásszam? Méltatlan foglalkozás ez hozzád is, édes gazdám, meg hozzám is. Hej, bezzeg valamikor ... — Mérgében akkora lángot fújt, hogy megvilágosodott a barlang. S mintha jeladás lett volna, mindenünnen összefutott a földalatti nép. Ujjongtak. — Hej, haj, kivillant a tűz. Kezdődik a munkánk ! Hej, haj, villogott a jeladás. Földereje mérgesen egyenesedett fel fektéből. — Micsoda hangicsálás ez, sisera had ! Takarodjatok a dolgotok mellé ! Vagy ingerelni akartok? — Jó urunk, nem láttad a jelet? A piros tüzet, amely munkába hívott minket? Csak annak engedelmeskedtünk ! — Rátok rogyasztom a barlangot, ha feleseltek — dörrent rájuk Földereje. — Itt én parancsolok, ti engedelmeskedtek. Vissza, ha mondom, míg ki nem tör a haragom ! Elszéledtek dohogva. Tűzfújó hízelkedve vakarta Földereje fülét. í* 3