Büky Béla: A magyar nyelvtudomány és pszichológia tudományközi kapcsolatai századunkban (Budapest, 1996)
II. A pszichológia vallatása ennek nyelvtudományi vonatkozásai felől - 5. Az ösztönlélektan és mélylélektan hatása a nyelvtudományra
volna a freudizmushoz: 1. Az elszólások, elírások, akaraton kívüli szóferdítések, félrehallások területén, hiszen e jelenségek a pszicholingvisztikát és a neurolingvisztikát, sőt a logopédiát is érintő afázia, ill. diszlexia rokonjelenségei. 2. A freudi álomfejtés alapjelenségeihez tartoznak a szimbólumok, a képösszevonódások, a képkicsinyítés, ill. képnagyítás jelenségei, a metaforikus szóalkotások, a szóképek, mint álombéli beszédek elemei. E jelenségek kisebb mértékben az általános jelentéstant, ill. a szemiotika problémáit is érintik. Ismételhetjük azonban, hogy ezeket a lehetőségeket a nyelvtudomány nem aknázta ki. Ennek több oka van. Egyes tudományos (pszichológiai, filozófiai) iskolák, így a freudizmus „szexualizmusán” megbotránkozó keresztény vallásetikai körök erélyesen elvetették a freudizmust. A nyelvészet körében viszont nem kevés személy volt vallásos meggyőződésű, elvetve, néhány ellenpéldát leszámítva, a freudizmus gondolatait. A marxizmus viszont az osztályharc elmosását, ezen célirányos agresszivitás (ti. az osztályharc) szexuális ösztönként való felfogását (Hermann I. 1943) veti a freudizmus szemére. Harmat Pál így ír idevágóan: „A pszichoanalízis és (mindenekelőtt a katolikus) egyház, illetve teológia szembenállása a második világháború utáni évekig ... alapténye maradt a freudi elmélet és mozgalom történetének ... Ha tehát valaki elkötelezte magát a pszichoanalízisnek, szinte automatikusan szembetalálta magát a vallással, az egyházzal” (Kiss Gy. 1995a, 100). A szemiotika, amely diszciplína el tudta volna helyezni a freudizmust tanításai széles skálájában és közelíteni tudta volna ezt a nyelvtudományhoz, ez időben még Magyarországon szinte semmilyen tudományos befolyással sem rendelkezett. A korabeli szociológia számára is idegen tan maradt a freudizmus. Az adatokat, ezek pontosságát rendkívül tisztelő hazai történeti nyelvészek számára a freudi, locus nélküli vagy csak kétes hitellel dokumentált „nyelvi” adatok „gyanúsak” voltak: nem tudták elfogadni ezek tudományos bizonyító erejét. Inkább légből kapott, kitalált példáknak érezték Freud példáit: amikor valaki levele végén „ölellek” helyett véletlenül „öllek” alakot ír, ebből, még ha pontosan dokumentálható is kéziratfakszimilével a nyelvi hibázás, a nyelvészek, akik a nyomdabetű „ördögére”, a sajtóhibára ezernyi példát idézhetnek, ezekből lelki beállítódásokra, pl. gyűlöletre nézve semmiképpen sem vonnak le messzemenő következtetéseket, sőt semmilyet sem. Végül a nyelvészek és írók közötti bizonyos elkülönülés is magyarázza a freudizmussal szembeni elzárkózást: egyes magyar írók (Kosztolányi Dezső, Csáth Géza, József Attila, Karinthy Frigyes, Füst Milán stb.) csodálata a nevezett orvosipszichológiai tanok iránt még csak fokozta, „azértse” alapon, a nyelvészek idegenkedését. A nyelvészek körében nagy elismertségnek örvendő Kosztolányi Dezső, a „Nyelv és lélek” és az „Erős várunk a nyelv” c. kötetek szerzője, a „Pesti Hírlap Nyelvőre” c. kézikönyv szerkesztője sem tudott egy jottányi szimpátiát se kivívni az általa részben elfogadott freudizmusnak, de nem sok hatást tettek József Attila ide vonatkozó szimpátia-állásfoglalásai sem. De más magyar írók freudizmusa hatástalanságát is említhetnénk nyelvész körökben. Kissé kedvezőbb a helyzet Freud magyar követőinek hatásával. Hazai követők között Ferenczi Sándort (1873-1933) és Hermann Imrét (1889-1984) említhetjük. 249