Gecső Tamás - Szabó Mihály (szerk.): Színnevek a különböző nyelvekben és kultúrákban - Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához 212. (Budapest, 2020)
Boda István Károly - Porkoláb Judit: A színek szimbolikájának változása különböző kultúrákban, irodalmi alkotásokban és korstílusokban
38 Boda István Károly - Porkoláb Judit hangok, rikító vagy hideg, meleg színek, éles, tompa fény, bársonyos vagy érdes hangszín, nehéz, szúrós vagy savanyú szag, illetve könnyű vagy fűszeres, édes(kés) illat stb. A színek asszociálása bármely más érzéklettel (pszeudo)szinesztéziának (is) tekinthető (vő. Juhász 2005: 27-28). Bár a költők „sokasága próbált érdekes asszociációkkal, szinesztéziára utaló képekkel közelebb kerülni olvasóihoz” (Magyar-Nemcsics 2011: 129), a szinesztézia nem pusztán stilisztikai eszköz, hanem bárki által megtapasztalható és számos kutató által kísérletileg is vizsgált pszichés (pszichofiziológiai) jelenség. Ennek leggyakoribb formája, amikor egyesek számokkal, hangokkal, betűkkel stb. együtt bizonyos színeket is látnak (vö. Juhász 2005: 4). A szinesztetikus érzékelés jellemzően szubjektív jelenség, „bizonyos színek és hangjelenségek együtt járása önkényes kombinációk, és szubjektiven ingadozók” (Magyar-Nemcsics i. m. 127). Létezik a szinesztézia fogalmának egy általános értelmezése (az ún. álszinesztézia, Kocsány 2008: 558), amely szerint „a szinesztézia fogalmába beletartozik valamely konkrét érzetnek elvont fogalomhoz való társítása is” (P. Dombi 1974: 12). Például hideg pillantás, szúrós tekintet, száraz beszéd, keserű mosoly, édes emlék, forró üdvözlés, langyos fogadtatás, színes egyéniség, rázós ötlet (vö. mozgásérzékelés, Kocsány 2008: 555), mély gondolat (vö. a mély és magas jelző „a felületérzékelés egyik módját közvetíti”, uo. 557) stb. Ebben az általános értelemben a színek asszociálása egy elvont fogalommal (pl. sötét gondolat, világos érvelés) (ál)szinesztéziának tekinthető. A fenti példák a köznapi gondolkodás számára teljesen elfogadottak, és többségükben a fogalmi metaforák körébe tartoznak, amelyek a nyelv kifejezési (konceptualizációs) lehetőségeit bővítik ki. A színasszociáció és a szinesztézia stilisztikai hatását azonban éppen a köznapi, sztereotip gondolkodásunkban nem összetartozó színek és entitások, illetve a különböző érzékterületek szokatlan, váratlan összekapcsolása adja, egyfajta „érzetkeverés”. Ebben az esetben a legtöbb példa már a költői-írói kreativitás birodalmába tartozik, amelyek egy része csak a teljes kontextus ismeretében értelmezhető. Például fehér csönd (Ady Endre), kékellő derű (József Attila), lila dal (Tóth Árpád), vöröslő fájdalom (Radnóti Miklós) stb. Az egyik legismertebb példa színasszociációra Arthur Rimbaud-tól A magánhangzók szonettje, amelyben egyes hangokhoz, illetve betűkhöz Rimbaud színeket társít. A színes hangok kérdését egyebek közt Roman Jakobson és Bodroghy Szabolcs is vizsgálták, de az „akusztikai jellegű szinesztéziák tanulmányozásában érvényesülő erős szubjektivizmust mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a két rendszerben egyetlen egybehangzó megfelelést sem találunk” (P. Dombi 1974: 10-11). Ami Rimbaud versének esztétikai hatását illeti, az egyik értelmezési lehetőség az, hogy a hangok (vagy betűk) és színek egyedi társítása „kellemes asszociációkat vált ki az emberből: a műalkotás specifikuma itt az lenne, hogy igen nagy számú kellemes asszociációt kelt” (Hermann 1970: 522). A színek társítása az egyes hangokhoz vagy betűkhöz maga után vonja, hogy versekhez, versrészletekhez, dalokhoz vagy más zenei művekhez is színeket kapcsoljunk. Vagy akár egyszerre mind a kettőhöz; például az elénekelt dalszöveg, a megzenésített versek vagy akár a szimbolista költészet által vallott a vers zene metafora alapján (vö. „Zenét minékünk, csak zenét”, Paul Verlaine: Költészettam, Vergilius eklogáiban a „szöveg hangzása pásztorfuvola hangjára emlékeztet”, ezért „a legcélszerűbb hangosan olvasni”, Magyar-Nemcsics 2011: 129; a versben megjelenített téma jellegzetes zenei hangzását