Kemény Gábor: A nyelvtől a stílusig. Válogatott tanulmányok, cikkek - Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához 100. (Budapest, 2010)
III. Stílusfejlődési tendenciák a XX. századi magyar szépirodalmi nyelvben
dudás a fuvolást... ” (Babits-motívumok JózsefAttila-versekben)375 vett a körülötte sündörgő tizennyolc éves költőröl (pedig annak ekkor már két versét is hozta a Nyugat, és saját kötete is volt, az előző év végén Juhász Gyula ajánló soraival megjelent Szépség koldusa). Személyesen csak öt évvel később találkoztak újból, de ez a találkozás is balul ütött ki a fiatalabb költőre nézve, mert a Reviczky utcai „fogadónapon” véget érni nem akaró vitába bonyolódott házigazdájával Benedetto Croce esztétikájáról (vö. Tverdota 1995: 216). De továbbra is élénken foglalkoztatja Babits munkássága, ekkor már inkább a versengés, sőt az elhatárolódás jegyében. Németh Andor jegyezte fel, mennyit bajlódott, viaskodott Babits verseivel, még mielőtt kritikát akart volna írni róluk (uo. 212). Fábián Dániel emlékezéseiből tudjuk, hogy Hódmezővásárhelyen is „állandóan Babits Mihály izgatta fantáziáját. Majdnem minden verseskötete és prózai írása állandóan előtte volt, folyton tanulmányozta” (idézi Szabolcsi: ÖM. 3: 297; Basch Lóránt szerint 1929 nyaráról van szó, amikor Kosztolányi A Toliban kétségbe vonta Ady Endre nagy költő voltát, 1. Basch 1959:413). A végső lökést a Babitscsal szembeni fellépéshez Németh Lászlónak a Nincsen apám... kötetről a Nyugat első Babits szerkesztette számában közreadott értetlen, lekicsinylő bírálata szolgáltatta (a recenzens még arra sem ügyelt, hogy a könyv címét pontosan adja meg: a kritika fölött a Nincsen anyám, se apám [!] cím olvasható, 1. Németh 1929: 649). József Attila Babitsot okolta, s nem is alaptalanul, a rossz kritikáért. Ami azonban témánk szempontjából valóban fontos, az az, hogy József Attila az 1930-as évek elejére Babits költészetének egyik legjobb ismerőjévé vált (ebben csak Szabó Lőrinc és Illyés Gyula hasonlítható hozzá). Hatvány egyenesen úgy emlékezik, hogy „Babits minden versét könyv nélkül tudta” (Hatvány 1977: 15). Megcsillan ebből valami 1933.január 28-án Babitshozminta Baumgarten-alap kurátorához intézett levelében - Szabolcsi Miklós szellemes minősítésével élve: „a magyar pénzkérő levelek legszebbjében” (Szabolcsi 1998: 230) - is. „Nem takart seb kell, hanem festett vérzés” - idéz egy 23 évvel azelőtti Babits-sort (az Arany Jánoshoz című versből), „nem egészen pontosan”, mint Tasi József precízen megjegyzi (Tasi 1983: 167), de éppen ez a kis pontatlanság {inkább helyett hanem) mutatja, hogy emlékezetből idézett, hogy fejből tudja a verset. (Lehet, hogy meg is volt neki a Herceg, hátha megjön a tél is! kötet, amely ezen a versen kívül azt a Thamyrist is tartalmazza, amelyről később, előadásom* legvégén lesz szó.) Amikor néhány hónappal később, a megbékélés jeleként, Babits dedikált példányt küldött neki új verseskönyvéből, a Versenyt az esztendőkkel!-bői, azt Szántó Judit emlékezése szerint „íróasztaláról nem vette le, verseit emlékezetében tartotta” (Basch 1959: 422). Kínos véletlen (?), hogy a megtisztelni kívánt pályatárs keresztnevét a máskor oly pedáns Babits hibásan, „Atilla” alakban írta, éppen úgy, mint 1928-ban az Új Anthologiához készített jegyzeteiben (1. mindkettőt Basch cikkében, a 408. lap utáni mellékleteken). Talán ez a bizonyára nem rosszindulatból elkövetett elírás is megfordult az életétől búcsúzó költő fejében, amikor utolsó versét ezekkel a sorokkal kezdte: * Elhangzott a József Attila, a stílus művésze című konferencián (Debrecen, 2005. április 11.).