Kemény Gábor: A nyelvtől a stílusig. Válogatott tanulmányok, cikkek - Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához 100. (Budapest, 2010)

III. Stílusfejlődési tendenciák a XX. századi magyar szépirodalmi nyelvben

370 Stílusfejlődési tendenciák a XX. századi magyar szépirodalmi nyelvben bólumok), mert a delíriumos állapotba süppedő Prikk számára valóságosan léteznek. (Úgy, mint a József Attila-vers lírai énje számára a kedvesének feje fölött szárba szökkenő harangvirágok.) Mind a két szövegre jellemző továbbá a szinesztézia (a színes hallás, illetve a hallási-tapintási érzetkeveredés) jelensége. Ha József Attilának ezt a versét Máthé Dénes a szürrealista képi struktúrák egyikének példájaként elemzi, talán nem tévedünk nagyot, ha az idézett Cholnoky László-szövegrészletet, Prikk vízióját is a szürrealista stílus körébe utaljuk. Egy valamivel későbbi Cholnoky-műben, a Tamásban Fridolin álma, ez a „szürrealista káprázat” (Bori 1972: 31) lényegében ugyanilyen mozzanatokat tartalmaz: „Tamás apostol megindult visszafelé, és lépéseinek nyomán a templom hideg kövéből pompás, violasárga meg ibolyakék virágok nőttek” (T. 604—5). A kisregény legvégén, Fridolin öngyilkosságakor (kiveti magát a templomtorony ablakán) a tárgyiasulás „valóságosan” is bekövetkezik: „amerre a vére szerte­futott, a földből violasárga és ibolyakék virágok nőttek” (T. 610). Vegyük észre, a szöveg szóról szóra megismétli a pár lappal korábbi mondatot. Csakhogy ami ott álom volt (Prikknél pedig delíriumos kényszerképzet), az itt maga a valóság. A valóságfelettiség valósága. A látomás konkretizációja (objektivizációja) a szürrealista filmművészet­ben is megjelenik. Nemes Károly kis Bunuel-könyve Az andalúziai kutya (1929) példáját hozza erre, véletlenül épp Cholnoky László halálának évéből. (L. Nemes é. n. [1985.]: 14-5.) 7.4. A József Attila-vers és a Cholnoky László-szövegrészlet szürrealista mozzanatainak párhuzamba állítása azt a merésznek látszó ötletet sugallja, hogy befejezésül keressünk további rokon vonásokat a két szerző stílusában. Merész, sőt talán vakmerő is ez a próbálkozás, hiszen Cholnokyt és József Attilát egyáltalán nem szokták (se irodalomtörténeti, se stílustörténeti szempontból) rokonítani. Kivételesnek számít tehát az a Bori Imre-idézet, amely - épp a szürrealizmus kapcsán - mégis egymás mellé állítja őket: „A magyar író a huszadik században [...] roppant áldozatok árán kerül csak át a »másik« partra, a hétköznapok elidegenültségéből - Cholnoky Lászlótól József Attiláig például ­­a »szürrealitás« valóságába” (Bori 1972: 23; én emeltem ki K. G.). Cholnoky László és József Attila a köztük levő majdnem egy nemzedéknyi korkülönbség és az eredetileg számottevőnek mondható társadalmi helyzetbeli különbség ellenére az 1910-es években csaknem ugyanabban a környezetben, a régi Ferencváros külvárosias tájain tevékenykedett-tengődött. A Bertalan éjszakája második fejezetének kezdete ezekkel a szavakkal idézi fel ennek a városrésznek a sajátos hangulatát: „Az elhagyott rongytépőmalom, a félig leégett bőrgyár sárga épületének évtizedek óta bezúzott, szivárványos ablakain keresztül nehéz, fülledt szag lépett az útjába, sötétség bámulta meg vak szemével. A vén, süket épületek felett régen elhalt munkásleányok elkallódott szerelmei lebegtek, lilaszínű köddé verődve össze” (B. 15—6). Kinek ne jutna eszébe ezeket olvasva a Külvárosi éj egyik versszaka:

Next