Kemény Gábor: A nyelvtől a stílusig. Válogatott tanulmányok, cikkek - Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához 100. (Budapest, 2010)
III. Stílusfejlődési tendenciák a XX. századi magyar szépirodalmi nyelvben
376 Stílusfejlődési tendenciák a XX. századi magyar szépirodalmi nyelvben íme, hát megleltem hazámat, a földet, ahol nevemet hibátlanul írják fölébem, ha eltemet, ki eltemet. József Attila tehát igen jól ismerte, állandóan tanulmányozta Babitsot, és egyik versét, a Mint különös hírmondó... címűt a legszebb magyar versnek tartotta. Erről több egybehangzó kortársi emlékezés is tanúskodik (1. Devecseri 1946: 44; Basch 1959: 426, 15. j., ill. Zelk 1975: 5; ízes 1980: 671). Basch Lórántnak egy kissé talán elfogult vélekedése szerint pedig költői technikában (,,tekhné”-ben) Babitstól tanulta a legtöbbet. Ez, meglehet, túlzás, hiszen a pályakezdő József Attila elsősorban Ady és Juhász Gyula hatása alatt állt, később pedig, ún. érett korszakában inkább Kosztolányitól kapott indíttatást (vö. Tamás 1962), ahogyan, szerintem, az is őtőle. Az azonban minden különösebb kockázat nélkül kimondható, hogy rajtuk kívül Babits volt az, aki a nagy nyugatosok közül József Attilára a legerősebben hatott. Ezt igazolja a Babits műveiből átvett motívumok (idézetek, utalások, rájátszások, újraírások) viszonylag nagy mennyisége is. Ezek az átvételek, persze, kétarcúak, mert nemcsak a tiszteletnyilvánítás (az „hommage”), hanem a kritikai elsajátítás (a „kijavítás”) szándékából is fakadnak. Erről később, az előadás vége felé, még szót kívánok ejteni. 3. A József Attila verseiben idézetszerűen vagy variáltan felbukkanó Babits-motívumokkal aránylag későn kezdett el foglalkozni a József Attilafilológia. A szövegszerű egyezések kutatása egy időben, kb. az 1945 és 1975 közötti időszakban a „lapos, fantáziátlan pozitivizmus” vádját vonhatta magára (vö.: Tverdota 1987: 155; Stoll 1993: 57). A posztmodern irodalom és irodalomtudomány korszakában viszont, amely kulcsfontosságot tulajdonít az intertextualitás jelenségének, érthetően és érezhetően feléledt a hagyományos filológiának ez a válfaja. Figyelemre méltó, hogy előbb Babits költészetében keresett (és talált) József Attila-parafrázisokat egy szerző (ízes 1980), de Melczer Tibor rövidesen tisztázta, hogy a párhuzamba állított szöveghelyek többségében Babitsé a korábbi, vagyis helyesebb lett volna Babits-hatásokról számot adni József Attilánál, mint fordítva (Melczer 1981). Ezt később meg is tette József Attila versei újabb kritikai kiadásának sajtó alá rendezője, Stoll Béla (Stoll 1993). Természetesen említ Babits-áthallásokat, illetve -hatásokat Szabolcsi Miklós monográfiasorozata (Szabolcsi 1963: 389, 423, 474; 1977: 327, 616; 1992: 258-9, 376-7, 403, 467-8; 1998: 197-8, 273, 283, 347, 394, 438, 502, 738, 748, 824) és Rába Györgynek Babits költészetét (sajnos, csak 1920-ig) nyomon követő nagyszerű könyve (Rába 1981: 94—5, 302—3, 453) is. Számos további Babitsreminiszcenciára mutatnak rá József Attilánál olyan kiváló József Attila-kutatók, mint Szőke György (1980: 87), Tverdota György (1973: 208—9, 1987: 137) és Tasi József (1983: 157, 167). Ezeket a filológiai eredményeket (amelyek egyébként sem az én eredményeim) itt nem tudom felsorakoztatni, hanem csupán mutatóba emelek ki