Kemény Gábor: A nyelvtől a stílusig. Válogatott tanulmányok, cikkek - Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához 100. (Budapest, 2010)
III. Stílusfejlődési tendenciák a XX. századi magyar szépirodalmi nyelvben
380 Stílusfejlődési tendenciák a XX. századi magy>ar szépirodalmi nyelvben kapcsolat fíízi a Karácsonyi Madonna című „regényes legenda” (1907) bevezető részének alábbi soraihoz, melyekben az üveg és a karcol szavak is előfordulnak: „A levegő üvegből volt, és minden átlátszó, az óraütés hangja mint a kristály csengett. [Új bekezdés.] Karácsony éjjele volt. [Új rész.] Artúr lovag házából tivornya zaja hallatszott. [...] Ezüstserlegek csengése karcolta az éji levegő hűvös üvegét” (Vál. nov. 249). Babits szinesztéziája a hangzás (ezüstserlegekcsengése) és a tapintás (az éji levegő hűvös üvege) érzékelési tartományát kapcsolja össze egymással, míg József Attilánál inkább látási-tapintási (esetleg hallási) érzetkeveredés Egyelhető meg. De a Téli éjszakában is van csengés („Csengés emléke száll”). Közös a két képben a tárgyiasításra való törekvés, a rézkarcra emlékeztető élesség, kidolgozottság is. Ez a környezet Babitsnál halált, József Attilánál megpróbáltatást konnotál (és anticipál). Második példánk a szintén 1933-as Óda első részének alábbi explicit metaforája: És a törékeny lombok alatt látom előrebiccenni hajad, megrezzenni lágy emlőidet és - amint elfut a Szinva-patak ím újra látom, hogy fakad a kerek fehér köveken, fogaidon a tündér nevetés. Ismeretes, hogy József Attila az Ódát a lillafüredi írótalálkozón, egy ott megismert asszonyhoz írta. A költő ezekben a napokban is intenzíven foglalkozott Babits személyével és költészetével. Van olyan vélemény, hogy a [Magad emésztő...]-t is Lillafüreden írta, vagy még Budapesten, a Babitsosai való esetleges ottani találkozásra készülve. Berda József emlékezése szerint egy éjszaka mind a két verset felolvasta neki szállodai szobájukban. Hazatérve Pestre József Attila az Ódát elküldi Babitsnak, aki azt közli is a Nyugatban. (Vö.: Szőke 1996: 181—2; Szabolcsi 1998: 308, 124. j.) Mindezek figyelembevételével nem látszik egészen önkényesnek az a párhuzam, melyet az Óda idézett metaforája és a György, a favágó című Babits-elbeszélés (1921) következő részlete között felfedezni vélek: „Friss volt a patak még, tiszta és dagadt; fehér csillanásaiban szinte még az olvadt hó színét képzelhetted volna. A lányok sikoltozva csapkodták kezüket a fagyos habokban, s versenyt viháncoltak a bukdosó érrel, meg-megcsillantva fehér fogaikat” (Vál. nov. 316). A közös tényezők (a patak, a fehér szín, a fiatal nők fehér fogait kivillantó nevetés) ellenére az egybeesés lehet puszta véletlen is. A legvalószínűbbnek az látszik, hogy József Attila nem tudatosan játszik rá Babits szövegére, hanem csupán felsejlenek benne egy valamikor (nem sokkal azelőtt?) olvasott irodalmi szövegnek az elemei.