Kemény Gábor: A nyelvtől a stílusig. Válogatott tanulmányok, cikkek - Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához 100. (Budapest, 2010)
III. Stílusfejlődési tendenciák a XX. századi magyar szépirodalmi nyelvben
382 Stílusfejlődési tendenciák a XX. századi mag}>ar szépirodalmi nyelvben az öl főnév - eredetileg: ’a két behajlított kar együttesen’ (TESz. 3: 25) származéka, s etimológiailag nem függ össze az öl igével. Vagyis összefűzésük valójában nem is figura etymologica, hanem csupán népetimológia, illetőleg szójáték. Mindez a két költőnek természetesen egymástól függetlenül is eszébe juthatott, de ha József Attila ismerte a Mythológia című elbeszélést, emlékezhetett Babitsnak erre az ötletére is, s azt versében - a freudizmusra utaló többletjelentéssel feldúsítva - „újrahasznosította”.** A Babits-novellák és a József Attila-versek vélhető motivikus összefüggésével kapcsolatban végül meg kell jegyeznem, hogy a Babits-reminiszcenciákat tartalmazó József Attila-versek mind 1933-asak vagy annál későbbiek, vagyis a kibékülés lehetőségeit kereső időszakból valók. Több ilyen áthallásnak versbeli előzménye is van, ezért az áthallás azon keresztül (is) történhetett. 5. A Babits-hatások, -átvételek önmagukban is tanulságosak, de legfőbb érdekességük az, hogy fényt vetnek József Attila munkamódszerére és az irodalmi hagyományhoz való viszonyára. Tverdota György már a Petőfi Irodalmi Múzeum egykori Nyugat-vitáján rámutatott arra, hogy „József Attila művészi tapasztalatainak szerveződésében és fejlődésében igen jelentős szerepet játszott a Nyugat hagyománya” (Tverdota 1973: 219-20). A pályakezdés éveiben főként Ady és Juhász Gyula, később (már rejtettebben, áttételesebben) Babits és Kosztolányi hatottak rá. József Attila tudatosan vesz át motívumokat a Nyugat első nemzedékének nagyjaitól vagy Kassáktól, sőt a nála fiatalabbaktól, pl. Vas Istvántól vagy Devecseritől is (vö.: Török 1976: 225; Tverdota 1987: 155-81; Devecseri 1974: 420, 423; Vas 1981: 225-6). Ezek az átvételek vagy a rokonszenv-nyilvánítás (hommage funkciójú idézet), vagy a versengés, a mesterségpróba (újraírás, variáció) jegyében történnek. Ebben a korszakban - Vas István tanúsága szerint - a motívumkölcsönzés „lovagi kalaplengetés volt - és lovagi rablás. [...] az ilyen átvétel mindig dicsőség, annak is, aki átvesz, és annak is, akitől átvesznek, tekintet nélkül arra, melyikük maradt alul a felhasználás módjában” (Vas 1981: 1: 226-7). A posztmodern irodalomban is nagy fontosságot tulajdonítanak a nyílt és a rejtett idézeteknek, utalásoknak, hiszen minden írás: újraírás. Az ún. szövegirodalomnak fontos (bár vitatható) tétele, hogy a szövegek nem a valóságra, hanem egymásra mint kvázi-valóságra vonatkoznak. (Vö. Szabó 1998: 246-7.) ** Azóta további adatokat is találtam az öl-ölel parononiáziára. József Attila a Freud-verssel egyazon évben keletkezett nagy költeményében, A Dunánál-ban is él vele: „Látom, mit ők [ti. a százezer ős] nem láttak, mert kapáltak, / öltek, öleltek, tették, ami kell.” Maga Babits is alkalmazza később is: „tudjon asszonyt ölni és asszonyért ölni; ölni és ölelni'’ (Halálfiai. Európa-Szépirodalmi, Bp., 1959. 1: 151); „Minden kultúrán túl bennünk liheg az ősállat: ölelni! ölni! harácsolni! (uo. 2: 151). Végül pedig Krúdy Nagy kópé című regényének vége felé ez olvasható: „Szótlanul odavetette magát Antónia lábaihoz, hevesen, őrjöngve, hörögve kapta el a leány mezítelen lábait, nem lehetett tudni, megöli vagy megöleli a leányt...” (Rezeda Kázmér szép élete - Nagy kópé - Az utolsó gavallér. Szépirodalmi, Bp., 1957. 340).