Kemény Gábor: A nyelvtől a stílusig. Válogatott tanulmányok, cikkek - Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához 100. (Budapest, 2010)
III. Stílusfejlődési tendenciák a XX. századi magyar szépirodalmi nyelvben
386 Stílusfejlődési tendenciák a XX századi magyar szépirodalmi nyelvben lelki tájak József Attila tájai is. Azonban van egy számottevő különbség is köztük: József Attila számára a leírás nemcsak pszichikai tartalmak, lelkiállapotok kivetítésének az alkalma, hanem éppígy szolgál gondolati műveletek, felismerések, absztrakciók megérzékítésére is. Ezért a kutatónak a pszichológia és a pszichiátria szempontjain kívül a filozófiára, sőt a közgazdaságtanra és a politikára is tekintettel kell lennie ezeknek a „tájleírásoknak” az elemzésekor. Talán elég, ha most csak az Eszmélet különleges „filozófiai tájképeire” utalok (pl. a VIII. részben a csillagok és a XII.-ben a vonat). Ezekben a leírásokban a táj funkciója nem merül ki a szemléltetésben, az érzékletes megjelenítésben. Ezek a tájak szellemi folyamatok kísérleti terepei, ahol az „odakint”-nek és az „idebent”-nek - a társadalomnak és az egyéni pszichikumnak - egyaránt antagonisztikus ellentmondásai objektiválódnak és eközben (vagy mondjuk így: ezáltal?) értelmeződnek is. Máskülönben nehezen érthetnénk meg, miért épp a harmincas évek első felében, József Attila „mozgalmi” korszakában válik uralkodóvá ez a verstípus. Márpedig kétségbevonhatatlan irodalomtörténeti tény, hogy az ilyen jellegű és rendeltetésű leíró vers éppen ekkor tesz szert nála központi jelentőségre. Ennek az időszaknak a tájleíró szintézisvers a vezető műfaja, az ilyen típusú, „létösszegező”-nek is mondott nagy költemények hordozzák a legfontosabb mondanivalókat. Ennek a reprezentatív verstípusnak, a táj leíró szintézisversnek két fő válfaját különböztethetjük meg aszerint, hogy honnan, milyen logikai-gondolati szintről indul a vers, és azután merrefelé halad. Az egyik gyakori versépítési mód, az induktív versépítés konkrét valóságelemektől, egyesektől rugaszkodik el, hogy valamely általános felé lendüljön. A másikfajta szerkezetű vers az általánosból indul ki, és az egyes felé halad. Ez utóbbit deduktív versépítésnek nevezhetjük. E két szerkesztésmód közül az előbbi, az egyestől az általános, a képitől a fogalmi felé mozgó, tehát az induktív a gyakoribb. Ebben a vizuális megjelenítés - a szó szoros értelmében vett leírás-áll elöl, az tölti ki avers nagy részét. Ebből a szemléletes valóságanyagból vonja el, következteti ki József Attila a záró formulát, a vers „üzenetét”. E fogalmi szintű közlés csak a szöveg vége felé, a gondolati és indulati csúcsponton jelenik meg. Hatása katartikus, mert formába kényszeríti és ezzel fel is oldja azokat a feszültségeket, amelyek már-már szétrobbanással fenyegették a költeményt. E katartikus hatású lezárás nem éri váratlanul az olvasót, sőt kielégíti annak várakozását, oly logikusan folyik az előzményből. Ekkorra érik be és bizonyul lényeginek a panorámaszerűen felvonultatott tájképi elemeknek fokozatosan erősödő másodlagos, mögöttes értelme, hogy végül a befejező sorokban „a mennyiségi felhalmozódás minőségi változásba csapjon át”, s a konkrét élettények, valóságszegmentumok egymáshoz súrlódásából villamos szikraként pattanjon ki a gondolati általánosítás, a gyakorta mozgósító hevületű szentencia, formula. Hogy néhány példával is jelezzem, milyen versekre gondolok, amikor induktív versépítésről beszélek, ebbe a szerkezeti típusba sorolom a Munkások (1931), a Külvárosi éj (1932), A város peremén (1933) és az Elégia (1933) című