Kemény Gábor: Bevezetés a nyelvi kép stilisztikájába - Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához 14. (Budapest, 2002)
II. Fejezetek a nyelvi kép szemantikájából és stilisztikájából
„Rendellenesség” vagy „szabályszerűség”? 73 Szemléltesse most a költői képet két példa, az egyik József Attilától, a másik Krúdytól (az elemi képeket dőlt szedéssel emeltem ki): Távol tar ágak szerkezetei tartják beccsel az üres levegőt (József Attila: Szürkület, 1934) Utolért az eső, mint a bánat, és az elsötétedett éjszakából könnyeket vert a részvétlen ablakra. (Krúdy Gyula: Az útitárs, 1918) Nyomban feltűnik a szépirodalmi közlésmódnak az a sajátossága, hogy logikailag redundáns a másfajta, praktikus célú ismeretátadáshoz képest. József Attila verssorainak jószerével csupán ennyi az információtartalmuk: ’a távolban tar (csupasz, kopár) ágak (láthatók)’. A Krúdy-mondat pedig tényszerűen ezt közli: ’eleredt az eső, az esőcseppek végigfolytak az ablaküvegen’. Ám költőileg éppen az a tartalmas, ami logikailag redundáns: József Attilánál a tar ágak szerkezetei (egy év múlva, az Ősz című versben mint „Tar ágak-bogak rácsai” térnek vissza), a keccsel megszemélyesítés (a természet antropomorfízálása lényegi mozzanat nála) és az üres levegő kísérteties oxymoronja. Az sem öncélú, hogy Krúdy a természeti-tárgyi környezet elemeihez (eső, esőcsepp, ablaküveg) képeket (és ilyen képeket!) asszociál: mindez, mint később kiderül, előreutalás, egy tragikus végkifejletü történet elbeszélésének hangulati előkészítése. 2. Miért érthető, sőt indokolt ezekről a heterogén jelenségekről (1. katakrézis; 2. közhasználatú kép; 3. költői kép) együttesen mint (nyelvi) képek-ről beszélni? Azért, mert szemantikai alapjuk, az alapjukul szolgáló szemantikai mechanizmus gyakorlatilag azonos, közös. Ha egymás mellé állítjuk a pók ’rögzítésre való gumikötél’, & gubanc ’bonyodalom’ és a könnyek ’esőcseppek’ metaforát, látnunk kell, hogy jelentéstanilag ugyanaz a folyamat játszódik le mind a háromnak a keletkezésekor: a kép megalkotója felismeri a hasonló mozzanatokat (pl. a horgokban végződő hosszú gumiszalag és a pók lábai között), majd ennek alapján egy képet társít a megnevezésre szoruló tárgyhoz, végül pedig azonosítja vele. így lesz a rögzítőeszközből a szaknyelvben pók, a zavaros, kusza helyzetből az argóban gubanc, az esőcseppből a költői nyelvben könny(csepp). Az emberi gondolkodásban és az azzal összefonódott nyelvben készen állnak azok a mechanizmusok, bejáratott asszociációs pályák, amelyek mindezt lehetővé teszik. Fónagy Iván megfogalmazásában: „Nyilvánvaló, hogy a költői nyelv nem jöhetett volna létre, ha a nyelv maga nem lenne költői” (Fónagy 1992: 112). 3. Tehát mégiscsak ugyanarról a dologról beszélnek, akik „a képet” hol természetes, hol különleges jelenségnek minősítik? Nem egészen így van ez. Mert akármilyen hasonlóan jönnek is létre ezek a képek, a továbbiakban, a tényleges nyelvi közlésben és megértésben már nagyon is eltérően működnek.