Kemény Gábor (szerk.): A metafora grammatikája és stilisztikája - Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához 10. (Budapest, 2001)
Szőke György: József Attila "metaforái"
282 Szőke György Már fölszáll az éj, - ez a már-már megszemélyesítő kép (az éj nem leszáll, mint elvárnánk, hanem felszáll, a földről az égre, a létből az űrbe), miként a másik kettő is, mondhatni, két vegyértékű: egyaránt kötődik mind a mint kéményből a fiist képeleméhez, metaforájával, mind a harmadik elemhez: szikrázó csillagaival. Vagyis - destruktív módon elemeire bontva, majd újra összerakva (1) Már fölszáll az éj, mint kéményből a föst, illetve (2) (fölszáll) kéményből a füst, szikrázó csillagaival, s végül (3): Már fölszáll az éj, szikrázó csillagaival. Egyetlen képet látunk, de ez az egyetlen, komplex kép nem egyszerűen három alkotóelemének egymásutániságával, hanem lehetséges összefüggéseik egyidejű felcsillantásával, ötvöződésükkel jön létre, mintegy három különböző szólam egyidejű felzengetésével. S itt álljunk meg egy pillanatra. A stilisztikában eléggé elterjedt a zenei terminusok használata (maga a zene, zenei is az), mint valamely kvázi-abszolútum, melyet a vers elemei megközelíthetnek. A zene és a költészet hasonlatosságából kiindulva nem hagyhatjuk figyelmen kívül különbözőségeiket: két vagy több szólam egyidejűleg szólal meg a zenében, s azt a hallgató analizálja, bontja komponenseire, míg a versben, mint idézett példánkban is, egymást követően tűnnek fel a motívumok, s az olvasás során szintetizálódnak, egységesülnek az olvasóban. Másik kiragadott példánk is mindössze két sor: egy töredék első két sorának képalkotását idézi föl. E két soron fokozatosan változtatott a költő, s ily módon - kivételesen - in statu nascendi, keletkezése, alakulása folyamatában figyelhetünk meg egy metaforát. Az első változat: Az árnyékból elindul lassan hüs szárnyakkal a szürkület. A szürkület - mint annyi más József Attila-i motívum - ugyancsak többszörös „vegyértékű”: verseiben többfelé kapcsolódik, ily módon rokonítva, közelítve egymáshoz több képet, metaforát, mozzanatot. A szürkülethez, a szürkéhez kötődik következetesen anyja felidézett képe (szürke haja lebben az égen [Mama], az őszi eső szürke kontya [Anya]), de az elmúlás szürkülete, s nem utolsósorban a tudat szürkületének folyamata is, amivel dacol: a szürkület ezért éles, tiszta (Ez éles, tiszta szürkület...). S itt egy pillanatra meg kell állnunk: az említett, Ez éles, tiszta szürkület... kezdetű versben különös metaforát találunk: az örült anya magzatát. Első pillantásra a József Attilánál egyáltalán nem ritka inverz képnek, metatézisnek hihetnénk: az őrült anya magzatát megjelenítése mögött nehéz nem észrevenni a mögötte sejlő, önmagára vonatkoztatható ’anya őrült magzatát’. Miként a már említett, Anya című versében a mint tébolyult anya motyogja képe is mintha erre utalna. A két, egymást látszólag kizáró jelentés (az őrült anya magzatát, illetve az anya őrült magzatát) egyszerre, szimultán van jelen e képben, mint egyik - de nem egyetlen - kifejezője az anyjával őt összekötő, fantáziáit duáluniónak. Ahogy az árnyék is kapcsolódik az anya felidézéséhez több helyütt: S mindent elrontsz, te árnyék - a Kései siratóban. S most visszatérünk kétsomyi töredékünkhöz. A szürkület itt, ebben az első változatban, megelevenített „természeti jelenség”: valamire vagy valakire rejtetten utaló, aki - vagy ami - elindul, hűs szárnyakkal. A következő változatban már egyértelműbben „valamivé”, „valamilyenné” (talán madárraj szerűvé) alakul: