Kemény Gábor (szerk.): A metafora grammatikája és stilisztikája - Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához 10. (Budapest, 2001)
Szabó Zoltán. Metaforák stílustörténeti megközelítésben
258 Szabó Zoltán kontraszt-szín, a fekete is. A fehér kontextuális, szimbolikus jelentését a feketével szembeállítva értelmezhetjük: a festőművész főszereplő belső világa és ami odatartozik, a tisztaság, romlatlanság, tisztesség és egyáltalán az, hogy a menekülés egy lehetősége, a művészet és a madonna lelkületű társ, „egy hófehérnél is fehérebb arcú leány”, „a fehér világban élő fehér lélek” a megnyugvás, az öröm forrása. Mindezzel szemben áll a feketével jelzett, a művésztől megtagadott „odakinti” világ romlottsága, bűnös gazdagsága, amelyben nincsenek eszmények, csak érdekek és érvényesülési ügyeskedések vannak, és amelyben nagyfokú az elidegenedés. 4. A két világháború között és később is, tulajdonképpen ma is ható tárgyias-intellektuális stílus jelentős, de kevésbé számon tartott stílusirányzat. Első fejlődési szakaszában (1927-1945 között) fő képviselői, alakítói korábbról Babits Mihály, részben Füst Milán, Nagy Lajos, aztán József Attila, Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Németh László, Radnóti Miklós, majd a Nyugat harmadik nemzedékéből Jékely Zoltán, Képes Géza, Vas István, Weöres Sándor, még később, 1945 után az Újhold költői, a negyedik nemzedék tagjai, elsősorban Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Somlyó György, Nagy László. Témánk kifejtéséhez az alap az első fejlődési szakasz. A tárgyias-intellektuális stílus szervező elve a szerkesztettség, az, hogy a szerkezet elsődleges közlő funkcióra tett szert, ami azt is jelenti, hogy az alkotás az értelmes rendhez igazodik, és hogy fegyelmezett rendezettség és igényes kifejezési mód jellemző rá. Lényege az, hogy az író a közlést tárgyias tényekre bízza, és hogy a tárgyiasságokkal kifejezett tények közötti összefüggések magyarázatára, gondolati általánosítására, törvényszerűségek felfedésére törekszik, hisz - ahogy József Attila mondja - „csak a törvény a tiszta beszéd” (Óda). A tárgyias elemek közlő funkcióját az őket összekötő sokféle összefüggés biztosítja. A kapcsolatokat nem külön szavak jelölik, hanem a szerkezet világítja meg. így lett a szerkezet elsődleges kifejezési eszköz, amit ismét József Attila egy kijelentésével erősítünk meg: a stílus az írásnak csak a taktikája, a stratégiája a szerkezet (ÖPM. III, 223). A képekben elsősorban a tárgyiasság és az intellektualitás viszonya nyilvánul meg többféle összefüggésben, többféle formában. Az egyik az, hogy az intellektualitás szférájába eső elvont fogalomhoz tárgyiasként erőteljesen konkrét jelentésű elem kapcsolódik, és így alkot képet, például rab és elme: Szegény elménk e térben rab marad (Babits: Bolyai) vagy vas és fogalom: néki a fogalmak hideg vasak (József Attila: Hová forduljon az ember). Megvan persze ez jelzős kapcsolatokban is: élesre töltött igazság, ravaszt babráló eszmék (Illyés Gyula: Mérleg 1). Persze a konkrét és az elvont képekbeli összekapcsolódása meglehetősen általános, másutt is megvan, de itt - mint látható - az elvont és a konkrét közötti szemantikai távolság sokkal nagyobb, mint - mondjuk - egy Petőfi-metaforában a virág és a szerelem között: Kikelet a lyány, virág a szerelem (A virágnak megtiltani nem lehet). Az elvont-konkrét viszonynak egy másik sajátos formája megszemélyesítésként realizálódik. Konkrét, mindennapi dolgok vagy elvont fogalmak megszemélyesítve mint tudatos, gondolkodó lények jelennek meg, illetőleg tudatosságból adódó, azzal összefüggő cselekvéssel kapcsolódnak össze: a pünkösti királynők hervatag / trónját restellik már a tiszta Eszmék (Babits: A lélek ünnepe), egy kis faldarab / azon tűnődik, hulljon-e (József Attila: Külvárosi éj), engem sunyiságra oktat / az erkölcs (József Attila: Számvetés), ahogy vezényli az örök idő (Szabó Lőrinc: Ősöd és unokád), a földön, amely csupa rend, / csupa okosság, csupa ész (Szabó Lőrinc: Reggeltől estig II).