Pethő József: Alakzat és jelentés. Az alakzatok stílus- és jelentésképző szerepe a szövegben - Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához 129. (Budapest, 2011)
II. A tulajdonképpeni alakzatok a szövegben
Adjekciós alakzatok József Attila verseiben 127 A kék, vas éjszakát már hozza hömpölyögve lassúdad harangkondulás. És mintha a szív örökről-örökre állna s valami más, talán a táj lüktetne, nem az elmúlás. Mintha a téli éj, a téli ég, a téli érc volna harang s nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengő nehéz. S a szív a hang. Az idézett komplex kép belső szerkezetét, dinamizmusát Hankiss (1985: 512) így jellemzi: „Itt előbb a harang kondul (külső, akusztikai sík) - aztán hirtelen a belső, érzelmi síkra váltunk át: mintha a szív lüktetne, aztán újra egy külső, vizuális sík villan: a táj lüktet — aztán egy elvont, fogalmi sík: az elmúlás lüktet - aztán hirtelen kozmikussá tágul a kép: a téli ég a harang, s benne a föld a kongó harangnyelv - s végül újra a belső, érzelmi sík sejlik föl: mintha a szív dobogása a külső, kozmikus harang visszhangja volna”. Lényegében Szabolcsi Miklós (1977: 698) is ezt a kérdéskört érinti a Párizsi anzixot elemezve: „Eddig is tudta, de [...] Párizsban tovább tanulta: néhány, egymással lazán összekötött, látszólag távol levő valóságdarabot úgy elrendezni, hogy szerkezetükkel s együttesükkel a teljes valóság képét sugallják”. Tverdota György (1987: 270-281) a Párizsi anzix című dolgozatában József Attila egyik „versszerkesztési mód”-ját egyenesen a „diszparát halmozás”-okra vezeti vissza, ezeket az „anzix-szerkezet csírájáénak tartva. Azon ugyan lehetne vitatkozni, hogy mint Tverdota csíra-metaforája sejtetheti, az anzix-szerkezet valamiféle kifejlettebb, tökéletesedett és így esetleg értékesebb megoldás lenne, de sokkal fontosabb számunkra most a „diszparát halmozás”-ok jelentőségének kiemelése és a József Attila-i versépítkezéssel való szerves összefiiggésének Tverdota gondolatmenete által így is megerősített ténye. A „diszparát halmozás” kategóriáját Tverdota egyébként feltehetően Királytól (1970:1. 348) veszi át, aki Ady verseit elemezve szembeállítja az egynemű dolgokat egymás mellé rakó, impresszionista jellegű, pointillista halmozásokat és a „különféle, nem egynemű, feleselő hangulatú és jelentésű” szavakból felépülő halmozásokat. Ilyen, azaz diszparát halmozásokra látunk példát a szakirodalomban sokszor elemzett Költőnk és kora alábbi részletében is: Úgy szállong a semmi benne, Én a széken, az a földön és a Föld a Nap alatt, a naprendszer meg a börtön csillagzatokkal halad — mindenség a semmiségbe, mint fordítva, bennem épp e gondolat...