Szathmári István: A magyar stilisztika a kezdetektől a XX. század végéig - Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához 39. (Budapest, 2005)
V. Negedik korszak: A XX. század közepétől napjainkig
156 A MAGYAR STILISZTIKA A KEZDETEKTŐL A XX. SZÁZAD VÉGÉIG Úgy gondolom, egyfajta mintának tekinthetjük azt az eljárásmódot, amely egyfelől Mártinké András Petőfi prózájának (A prózaíró Petőfi és a magyar prózastílus fejlődése. Bp., 1965.), másfelől Török Gábor József Attila lírájának (A líra: logika. Bp., 1968.) az elemzése közben követ. Martinkó a szó teljes értelmében komplex és - véleményem szerint - a mű eredményességének kulcsát jelentő módszerét (s egyben célját) így határozza meg: „Stílustanulmánynak szánom munkámat. Részben azért, mert... Petőfi prózájának egy része »csak« stiláris és nyelvi értékű, részben mert módszerem is nyelvistilisztikai, amennyiben általában a nyelvi anyagból: a szövegből indulok ki... A stílus anyaga ugyan a nyelv, de ennek a nyelvi anyagnak a stílusban realizálódó konkrét struktúrája függvénye egész sereg extralingvisztikus és felépítmény jellegű tényezőnek: az egyéniségnek, magatartásnak, világnézeti tartalomnak, műfajnak, korízlésnek, célnak és a közönségnek, függvénye természetesen létrejötte, funkcionálása, hatóköre társadalmának is. Milyen rendszerben jelentkeznek ezek a tényezők Petőfi esetében, s hogyan determinálják a prózaíró Petőfi stílusát - lényegében ez ennek a munkának célkitűzése” (i. m. 9-10). És hogyan valósul meg ez a módszer? Nagyon summásan ezt mondhatnám: úgy, hogy a szerző roppant ismeretanyagára és kivételes nyelvi-stilisztikai érzékére támaszkodva, eredeti koncepciójának megfelelően szinte bravúros ügyességgel tudja kezében tartani egyenként és bonyolult összefüggéseikben mindazokat a felépítmény jellegű és extralingvisztikus tényezőket, amelyek Petőfi stílusát mindenkor determinálják. - Török Gábor a helyesen felfogott és jogaiba visszaállított „osztatlan filológia” jegyében, a funkcionális stilisztika alapjain állva, a modem - mindenekelőtt információelméleti és kvantitatív - módszerek felhasználásával eddig nem tapasztalt mélységben mutatja be József Attila költői stílusát. - Igen jelentős kezdeménynek tarthatjuk továbbá Szabolcsi Miklósnak „A verselemzés kérdéseihez” (Bp., 1968.) című munkáját, amelyben - József Attila Eszmélet című költeményét boncolgatva - elsőként alkalmaz többfajta verselemző módszert. Mindenekelőtt „szembesíti”, illetőleg egymás mellé helyezi a hagyományos genetikus jellegű és a modem (leíró, műközpontú és egzakt) megközelítésmódoknak szinte valamennyi eljárását, felfogását. Ha az „egybeolvasztás” nem mondható is teljesen sikerültnek, véleményem szerint az itt alkalmazott módszer a jövő útját is jelzi. Csak összefoglalóan utalok a több efféle kötetre, a verselemzésekre, a mind több stiláris vonásokat tartalmazó irodalomtörténeti és költői-írói monográfiákra (az egyéni stílussal, költők és írók egy-egy vagy több művének elemzésével foglalkozó cikkek, dolgozatok felsorolásszerűen is hét és fél lapot tesznek ki Fábián Pál szemléjében; 1. ott: MNy. LXV, 490-497), külön is kiemelve Király István, Szauder József, Németh G. Béla szép elemzéseit, amelyek egyszerre hagyományosak és modemek, de mindig tanulságosak, mert a művek mélyére tudnak hatolni. Itt említem meg a Magyar Tudományos Akadémia által irodalmárokból, nyelvészekből és más szakemberekből 1968-ban létrehozott Stilisztikai és Verstani Munkabizottság igen hasznos tevékenységét (vö. ItK. LXXII, 126-127). Erről máris két jellegzetes kötet, az 1968-i verselemző és az 1970-i novellaelemző vitaülésnek az anyaga tanúskodik (Formateremtő elvek a költői alkotásban. Bp., 1971. és A novellaelemzés új módszerei. Bp., 1971., mindkettőt szerkesztette: Hankiss Elemér). Ez a két munka - továbbá a Kritikában, az Irodalomtörténetben, a Nyelvőrben és egyebütt megjelent számos dolgozat, elmefuttatás - világosan mutatja stilisztikánknak, műelemzésirodalmunknak több irányú föltétien gazdagodását, de a terminológiai, módszerbeli stb. bizonytalanságot,