Szathmári István (szerk.): A stilisztikai alakzatok rendszerezése - Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához 55. (Budapest, 2006)
Heltainé Nagy Erzsébet: Archaizálás és retorizáltság
54 Heltainé Nagy Erzsébet Trianon után a megmaradásért folytatott küzdelem lett, amelyben a hagyomány, mindenekelőtt a klasszikus nyelvi hagyomány majdnem abszolutizálódott. (Minderre 1. Tolcsvai Nagy Gábor szintézisét a két világháború közötti időszakra nézve: Tolcsvai 2004, különösen 81-87.) Bár a harmincas évek irodalmi eszménye is nagyon összetett, az könnyen megállapítható, hogy ekkor már nem a kor külföldi nyelvi mintáinak a befogadása, integrálása volt a legfőbb tendencia, hanem a magyar hagyományok aktualizálása. Ez a törekvés az avantgárd kísérletei után a sztenderdet mint nyelvi mintát „írja elő”, gondoljunk pl. Márai nyelvi eszményére. Illetőleg a vernakuláris nyelvváltozatok, dialektusok, regionalitások, és legfőképpen a népi észjárás és gondolkodásmód nyelvi mintái válnak alkotói értékké. A lírában a retorizáltság, a stilizáltság formáiban a klasszikus, főként Arany János-i hagyományok textualitása épül tovább. A nyelv lehetőségeit, határait is ebben az örökségben és közösségi értékrendben mélyítik el, például Babits vagy Kosztolányi. A nyelv a közösség emlékezetével azonos, folyamatosan alakuló nyitott rendszer, a közösségi létezés közege, amelyre rendkívül erőteljes hangsúly kerül, s válik befele megtartó, kifele védekező gesztussá. Az alkotó feladata az irodalmi emlékezetben hagyományozódó nemzeti értékek újrafogalmazása, erre különösen a közösségteremtő és megtartó szimbólumok, toposzok aktualizálása válhat alkalmassá. Ez a közeg József Attilára is hatással lehetett. Az alkotást nála is megelőzi a megértés és azonosulás nyelvi folyamata, amelyben a közösségi minták szerepe felértékelődik, lehet ennek akár konkrét személyes oka vagy csak úgy a helyzetből következő érvényessége. A csodaszarvas is mint közösségi és nyelvi emlék lehet ilyen mintakeresés és mintafelmutatás. (Vö. névvarázs elméletét!) Hogy a nyelv és költészet egy, azt Adyvíziójában vagy Babits-kritikájában maga is vallja. Az alanyok és az állítmányok és az ítéletek eggyé olvadnak, a vers egyetlen egysége szimbólummá, névvé integrálódik, ez pedig a névvarázs: „miután megszűnnek ítélet lenni, az alany és az állítmány megsemmisül, mint olyan, hiszen azokká, tehát egyben különvalókká, éppen az ítélet tette őket”. Eggyé olvadnak: „A költemény pedig, minthogy a dolgokat nem a maguk valóságában tartalmazza mint esetleg a zsák, nem más, mint neve annak a dologi csoportnak, amelyet bontatlan egységbe foglal: névvarázs. ” Innen már csak egy lépés oda, hogy az ihlet már nemcsak a művészet képessége, hanem a nyelvet teremtő és azt folytonosan újraalkotó közösségé is. Az újraalkotás pedig az emlékezet, a hagyomány folyamatában lehetséges. A közösség, akkor, József Attila számára is a nemzet, maga is olyan, mint egy tiszta költemény. „A nemzet nem azonos a nyelvet beszélők összességével, nem mennyiség, nem osztható. Két ember is alkothat nemzetet, egy is. Ha a nemzet külsőleg nyelvében jut kifejezésre, úgy belsőleg a nyelvet alkotó, tevékeny szellemiség. ” A legfontosabb tétel tehát, amelyet több helyen is fejteget József Attila: „A nemzet: közös ihlet. A költészet a nemzet lelkében ható névvarázs. ” Többen erednek ekkoriban versekkel a csodaszarvas nyomába. Nem hamis múltbarévedésből, hanem ugyanebből a közösségmegtartó alkotói felelősségből. Kovács Sándor Iván foglalta össze ezt az irodalmi teljesítményt Versekkel a csodaszarvas nyomában címen: Arany „hun-magyar” regéjét, Babits 1908-as „turáni” indulóját, József Attila versét, Gulyás Pál csilingelő „lakodalmas csodaszarvasá”-t.