Szathmári István (szerk.): A stilisztikai alakzatok rendszerezése - Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához 55. (Budapest, 2006)
Heltainé Nagy Erzsébet: Archaizálás és retorizáltság
56 Heltainé Nagy Erzsébet szarvas .../ Homlokomon vagyon fölkelő fényes nap,/ Oldalamon vagyon árdeli szép hold,/ Jobb vesémen vannak az égi csillagok ... / Szarvam vagyon, ezer vagyon / Szarvam hegyin vannak százezer szövétnek, /Gyújtatlan gyúlladnak, oltatlan alusznak ... ”. (3.) A keresztény szimbolikából a krisztusi csodaszarvas jelentéstartománya is inkulturálódott a toposz szemantikájába. A regösénekek pogány, csillaggyertyás agancsú csodaszarvasa keresztény motívummal hagyományozódik tovább: a karácsonykor megszülető Krisztussal azonosul. A felhőből alászálló szarvas, égi követté válik, a csodafiúszarvas akkor már Krisztust (is) jelképezi. (4.) A szarvas a bőség, a termékenység jelképe. Az évenként lehullatott agancsa révén egyetemes jelkép: az örök megújulás, az újjászületés szimbóluma. (Vő. a Bánat című verset.) Ez az ősi, sámánénekekkel is összefüggő mitikus hit a csodaszarvas fényét máig fenntartotta. Ilyenek a már említett regösénekek termékenységvarázsló részletei, amelyben bőséget kívánnak a gazdának és a ház népének. (5.) Általános, egyetemes érvényű ősi jelkép lenyomatai is élnek a hagyományban, amennyiben a csodaszarvas sok eurázsiai népnél, a finnugoroknál is, de pl. egyes Északamerikai indiánoknál is igen régóta a csillagos ég jelképe. A csodaszarvas asztrológiai jelkép is, a téli napforduló égboltjának jelképe. A csodaszarvas szarvai közt a Nap; az azt helyettesítő gyertyák, szövétnekek, a megújuló, újjászülető fényt, egyben a hosszú életet, a halhatatlanságot szimbolizálják. 3.5. A jelkép mai értelmezéséhez - a csodaszarvas metafora és toposz a befogadó felől A hétköznapi metaforákat a világteremtés alapjának tekintő modem metaforaelméletek az átvitelt a jelentés kettős értelmezésének síkjáról elmozdítják, és a fogalmak síkjára helyezik át. Van Dijk, Richards, Lakoff, Bencze Lóránt, Kocsány Piroska, Tolcsvai Nagy Gábor, Szilágyi N. Sándor egyaránt hangsúlyozzák, hogy a tárgyi és a képi elem implikációs rendszerei közti interakció, a változó viszony és a mozgás válik egyre fontosabbá. (Összefoglalva mindezt a Stíluskutató csoport munkaanyagából vö. Kocsány Piroska Metafora című dolgozatát: Kocsány 2005, főként 7-13.) A forrástartományt alkotó fogalmainknak elsődlegesen tapasztalati alapjaik vannak, másodsorban mágikus-mitikus hátterű élményösszetevői, valamint harmadrészt az ehhez járuló kulturális hagyományok elemeiből tevődnek össze. Mindez együtt szükséges ahhoz, hogy egy metafora vagy egy toposz tovább éljen (Kocsány 2005: 11). A jelentés itt már nem állandó, hanem viszonylagos (miként Gombocznál is már funkciófogalom), amely lehetővé teszi a metaforák mozgásos értelmezését. A metafora - utazás a kognitív térben és időben, világteremtésben, világalkotásban. A költői metaforának a mozgás a lényege, az az út, amit a befogadó bejár, mondta Fónagy Iván is. József Attiláról szólva ugyanezt ragadta meg a Hankiss-féle oszcilláció, az ide-oda hullámzó mozgás fogalma. Költői metaforákról, irodalmi toposzokról, vallási vagy közösségi jelképekről lévén szó, nagyon fontos a pragmatikai elemekben az affektiv, az emocionális (érzelmi) összetevő, mégpedig a forrás- és céltartományok újjáteremtésében, abban, hogy az adott szimbólum tovább éljen. A mai elméletek azt is hangsúlyozzák, hogy a metaforák, az irodalmiak különösen, a toposszá kövesedettek meg foként, erőteljesen kulturális meghatározottságúak. Hogy mennyire hozzáférhető egy metafora, azt tehát közösségi szinten a konvencionáltság, egyéni befő-