Agárdi Péter: Értékrend és kritika. Fejtő Ferenc irodalomszemlélete a 30-as években (Budapest, 1982)
III. Fejtő Ferenc irodalomszemlélete a 30-as években
hanem a közvetetté, nem az élményé, hanem az emléké, inkább a lírikus Arany rokona, mint Petőfié. De téved Szerb Antal, ha azt hiszi, hogy ritka eset, amikor életének ismerete nélkül nem értjük meg az író művét. Az író egyéniségének igazi kulcsát akkor nyerjük meg, ha összehasonlítjuk »irodalmonkívüli« lényét az »irodalmival«. József művészetének erős realizmusa, anyagszerűsége, minden sorának sűrített kézzelfoghatósága az anyaggal dolgozó munkásember sajátsága, s egy városban nőtt polgárnál megmagyarázhatatlan lenne.” József Attila egyes korszakait, verstípusait, „témái”-t és magatartásváltozatait is az elsők között elemzi itt Fejtő, pl. a fiatalkori bukolikus versek fáradság- és mámor-motívumát, az Ady-hagyomány ellentmondásosságát, az isten-képzet profán-tragikus evilágiságát. („Őszinte gyermekség egyfelől, mely apát keres az istenben; férfias józanság másfelől, mely emancipálja magát az üressé vált képzet alól: ez József Attila magatartása” stb.) Az Adyval való szembesítés Fejtőnél is meghatározó jelentőségű, de — bár olykor vitatható — sohasem Ady-ellenes; egyrészt az Ady utáni korban a József Attila nevéhez fűződő nóvum hangsúlyozását, másrészt az Ady-epigonizmussal való szakítás tudatosítását célozza. Megkapó pl. a József Attila-i lírának teljes érzelmiemberi színskálájában, történetiségében és társadalmi sugallatában való kibontása; miközben Ady szerelmi költészetéhez is viszonyít Fejtő. A továbbiak során az elemzés szükségszerűen fut bele a József Attila-líra központi problematikájába, a világkép, a proletár-elkötelezettség kérdésébe. József Attila proletár származású költő - írja Fejtő —, ez lírájában is tükröződik, de nem „proletárköltő” a szónak bizonyos egyirányú, harcias értelme szerint. „Proletárköltőnek azt szokták nevezni, aki proletár voltát állandóan hangsúlyozza, s életében-verseiben a proletár-eszményt akarja kifejezni, nem pedig a maga életét úgy, amilyen. József Attila úgy proletárköltő, ahogy Gorkij proletáríró. Nem eszményt és tendenciát ad, hanem a maga emberi valóságát, nem osztály kategóriát, hanem a proletárember totális, vajúdó, talán ellentmondó, de őszinte lényegét.” Még akkor is a munkásember érzései szólalnak meg, amikor hangulatilag talán a munkásöntudattól idegen húrokat pendít meg, pl. villonos, szerelmes és istenes verseiben. „József Attila megtette az utat a csavargó anarchizmustól a szocialista eszme tudatos vállalásáig, de jó ízlése megakadályozta abban, hogy költőtollát, sok szocialista költő példájára, a vezércikkíró tollával cserélje föl. Kitűnő intuíciójával megértette, hogy a költészet »szívtől szívhez« szól, s a világszemlélet számára csak az érzés tolmácsolása és nyersanyaga lehet. A szocialista eszme érzésalapja, a szocialista ember tipikus és elkülönítő érzése, a 295