Barabás Tibor: Egy nép nevelői. Arcképek és tanulmányok - Élet és Tudomány kiskönyvtár 12. (Budapest, 1959)
József Attila
haladt. Egy nap a költő azzal állított be hozzá, hogy figyelje a másnap déli, ablaka előtt elhaladó vonatot, mert tanúj elét akarja adni iránta való olthatatlan szerelmének. Így történt. Lucának furcsa szerelmi bizonyságban volt része. Mikor a vonat házuk elé ért, az egyik ablakból József Attila hajolt ki és meggyújtotta bozontos, lobogó haját. Flóra mindenképpen méltó volt a költő szerelmére. Középtermetű nő, szlávos szőke haja, makrancos fürtje minduntalan különösen szép, magas homlokára hullt. Művelt, finom, nemes ember, Juditról — igazságtalanul — alig beszélnek. Pedig ő volt József Attila számára a viszonylagos nyugalom, a beteljesült szerelem. Judit esernyőket varrt, sokat dolgozott, mert Attila rendszertelenül csörgő honoráriumaiból aligha tudtak volna megélni. Most mindenki módját ejti, hogy József Attiláról írjon vagy beszéljen, Juditnak sem volna szabad hallgatnia. Sok mindenről csak ő tudna hiteleset és érdemlegeset mondani. Bizonyos, hogy a költő szenvedélyes, lobbanékony és a szertelenségig hirtelen volt Az Ódát Lillafüreden írta álig néhány órás ismeretség után egy szép, fiatal nőről, aki gazdag barátjával szórakozott ott. A szelíd merengés után, a fékezhetetlen vágy, a férfias szenvedély ódái magaslatokba emeli a költőt és szerelmét. Szoktatom, szívemet a csendhez. Nem oly nehéz — idesaregliik, ami tovatűnt, a fej lehajÄ és lecsüng a kéz. Nézem a hegyek síöréinyét, homlokod fényét villantja mindem levél Az úton senikii, senkii, látom, hogy meglebbenti szoknyád a szél. 217