Báti László - Kristó-Nagy István (szerk.): Az angol irodalom a huszadik században. II. kötet (Budapest, 1970)
Ferenczi László: Stephen Spender
viszont a gépi világot is bevinné a költészetbe, mint azzal éppénséggel nem ellentétes elemet, gondoljunk csak pl. az Express című versére, és arra, hogy a Forwardfrom Liberalismban József Attilára emlékeztető' módon a munkásosztály szemszögéből írt a gépekről. Tehát a harmincas években nem idegenkedett a „két kultúra” egyesítésétől, amit napjainkban Snow kísérel meg. Ami pedig Beckettet illeti... Több évtizedre terjedő makacs készülődés után akkor jelentkezett Godol-ra várva című színművével, amellyel a tetszhalott modernizmus új hullámát indította el, amikor Spender egy amerikai folyóiratban elsiratta a világról mindenestül eltűnt modernizmust, költészetének táptalaját, - amikor lényegében megszűnt verset írni. Ennek a csupán évszám szerint létező nemzedéknek volt a tagja József Attila is, akivel Spender a harmincas évek derekán, amikor Ausztria, Anglia és Spanyolország közt osztotta meg idejét, könnyen szót érthetett volna. Nemcsak életkoruk megközelítő azonossága miatt. Mennyi közös érdeklődési körük volt: a marxizmus, a munkásmozgalom, a népfrontpolitika, a fasizmus elleni harc, a művészet és politika összekapcsolása, a marxizmus és freudizmus viszonya, a személyiség problémája. Spender önéletrajzában elkülöníti Auden költészetét a sajátjától. „Auden kimagasló intellektuel, aki világát intellektuális keretek közt rendezi el, tapasztalatából és megfigyeléséből merített ragyogó képekkel illusztrálva azt. A tudattalant nyers anyagi oldalán ragadja meg, és lenyűgöző költői képekké alakítja át.” „Nagy technikai virtuozitást tanúsít.” E sorok nyilvánvalóan elmondhatók lennének József Attiláról is, sőt didaktikusnak is nevezhetnénk, ahogy máshelyütt Audent nevezi didaktikusnak Spender. De József Attilára az is jellemző, amit Spender önmagáról mond: „Autobiografikus vagyok, aki fáradhatatlanul keres formákat azért, hogy kifejezhesse fejlődésének adott stádiumát”, - hiszen Petőfi és Szabó Lőrinc kivételével nincs magyar költő, aki önéletrajzi vonatkozásokkal annyira „telezsúfolta” volna köl-137