Dénes Zsófia: Úgy, ahogy volt (Budapest, 1974)

József Attila

Nyári délután. Elolvashatjuk a Medvetánc pótkötetében. S hallgatjuk, amint elmegy egy vén tehervonat. Már akkor azt hallgatta, a vonatkerék zaját. De nem a verseiről akarok itt szólni, azokat mindenki el­olvashatja. Hanem róla magáról beszélnék, arról a József Attiláról, akit élő valójában már oly régen senki sem ismer­het meg. Őt keresték-kutatták - fiatalok - az én emlékeimben. Amikor belépett szerkesztőségi szobámba, és felém jött, én fölkeltem, elébe mentem, kezet fogtunk. A kézfogása szorítás volt, nem visszakozó érintés csupán. Közben pedig néhány sietős szót váltottunk. Átvettem a kéziratát, elolvastam, majd sürgönystílusban megírtam jelentésemet a főilletékesnek és a többinek. Kérését is csatoltam hozzá, úgy küldtem az igazgató irodájába. Ugyanis Attila azok közé tartozott, akik - ha lehet - ott helyben és minél gyorsabban végleges elintézést vártak. A kivételest: a rögtöni honoráriumot. Attila látta készségemet, ez engem nyugtatott meg, ő pedig leült a fal melletti székre. Cigarettával kínáltam. Én is rágyújtottam, és fújtam magam elé a füstöt, mert az a felhő ürügy volt, hogy őt nézzem. Tudtam róla, hogy nagyon szegény, de ez nem látszott meg rajta. Olyan rendes, rendbe tett külseje volt, mint akinek alaptermészete, hogy tiszta és gyűretlen legyen. Kassák is mindig rendbe tett volt, de Kasi mégis egyéni külsőt teremtett magának. Az valamennyire stilizált volt, munkásra, forradalmárra, de művészre is utalt. Márcsak ha az örök, magaszerkesztette Kassák-kalapot vesszük. De Attilában ebből semmi sem volt. Ő egyszerű, szerény és mindennapi ruhában járt; mégis egyéni bájjal hatott rajta. Emlékszem, utoljára fehér lenruhában láttam, pedig a.tavasz erre még túl korai volt. Akkor eszembe jutott: beszélik, azért ül néhanapján órákon át a Japánban egy csésze fekete mellett, mert otthona fűtetlen, és az a kávé az ebédje. Nos, egészen biztosan azért jár máris vászonban, mert a szövetöltönye zaciban van. 185

Next