Dénes Zsófia: Úgy, ahogy volt (Budapest, 1974)
József Attila
JÓZSEF ATTILA Itt éppen csak felelek azokra a kérdésekre, amelyek már nemegyszer záporoztak rám. Ismerted? Igen, ismertem. Pontosabban: megismerkedtünk, és néhányszor láttuk egymást. Hol találkoztunk? Nem baráti társaságban, és nem is azon a biztos helyen, ahol a leggyakrabban lehetett őt megtalálni : a Japán Kávéházban. Én ritkán jártam kávéházba. De ő eljött oda, ahol a harmincas évek derekán engem biztosan megtalálhatott, az Ünnep hetilap szerkesztőségébe, az Ó-utcába, ahol a laptulajdonosnak, a Dante könyvkiadónak nyomdája is volt. Oda néhányszor eljött. 1935-ben és 36-ban. Verset hozott. Én egyik olvasószerkesztő voltam, és ő, ha belépett a szobába, ahol hárman ültünk, engem keresett meg a szemével. Lehet, azért engem, mert feltételezem, tudta, hogy én tizenkilences emigráns voltam. Az egyetlen baloldali az Ünnep szerkesztőségében. Ő akkor már túl volt az elkobzott Döntsd a tőkét-kötetén és a kommunistaság vádjával a Töreky-tanács előtt lefolyt pőrén. Zenit-verseinek egyikét-másikát nekünk hozta el: érett korának - utolsó éveinek valamelyik nagy egyszerűségű szólamát. Két versére, melyeket a szerkesztőségben nekem adott át, tisztán emlékszem. Az egyik az Emberek, amely utóbb a Nagyon fáj gyűjteményébe került. De énekelünk mind teli torokkal, / ha kedvünk fanyar, szánk pedig üres. Ez a „fájó” szonettje 1936 február végén jelent meg lapunkban. Másik verse - emlékszem, fett betűvel adtam le - néhány héttel későbben, egyik áprilisi számunkban látott napvilágot: 184