Dénes Zsófia: Úgy, ahogy volt (Budapest, 1974)

József Attila

paraszté. Apai és anyai örökség. De lehet, hogy saját gyer­mekkora is így formálta meg. Hanem az ujjak - valamennyi ujja mintha más kézfejhez tartoznának. Hosszú, elvékonyo­dó ujjak, nemesen mintázottak, olyanok, mintha hegyükből valami szikrázna. Delej? Villanyáram? Szellem? Minden­képp arra valók, hogy billentyűkre ereszkedjenek, és az érintésükből zene fakadjon. Zene - felejthetetlen ritmusú, mint József Attila nagy versei. És ez a kéz - gondoltam akkor, mikor egymással szemben ültünk - bizonyára jellemző is Attilára. Ez a kettősség, amit a keze ilyenformán fejez ki. Kettősség, vagyis valami a lényegben, ami az egységet megtöri. Igen, valamennyire törés - és úgy is mondhatnám: hasadás. Amikor másfél évvel későbben, azon a bizonyos téli szom­bat reggelen megpillantottam az újság címoldalát, és a ki­tágult betűk tudtomra adták József Attila szörnyű szárszói halálát... vonat, tehervonat dübörgött fel bennem. Azután egy percre minden elmerült. Csak a kezét láttam a síneken. Szegény Attila magáról valló kezét. 187

Next