Dénes Zsófia: Úgy, ahogy volt (Budapest, 1974)
József Attila
paraszté. Apai és anyai örökség. De lehet, hogy saját gyermekkora is így formálta meg. Hanem az ujjak - valamennyi ujja mintha más kézfejhez tartoznának. Hosszú, elvékonyodó ujjak, nemesen mintázottak, olyanok, mintha hegyükből valami szikrázna. Delej? Villanyáram? Szellem? Mindenképp arra valók, hogy billentyűkre ereszkedjenek, és az érintésükből zene fakadjon. Zene - felejthetetlen ritmusú, mint József Attila nagy versei. És ez a kéz - gondoltam akkor, mikor egymással szemben ültünk - bizonyára jellemző is Attilára. Ez a kettősség, amit a keze ilyenformán fejez ki. Kettősség, vagyis valami a lényegben, ami az egységet megtöri. Igen, valamennyire törés - és úgy is mondhatnám: hasadás. Amikor másfél évvel későbben, azon a bizonyos téli szombat reggelen megpillantottam az újság címoldalát, és a kitágult betűk tudtomra adták József Attila szörnyű szárszói halálát... vonat, tehervonat dübörgött fel bennem. Azután egy percre minden elmerült. Csak a kezét láttam a síneken. Szegény Attila magáról valló kezét. 187