Diószegi András: Gábor Andor - Irodalomtörténeti Kiskönyvtár. Magyar Írók 2. (Budapest, 1966)

A moszkvai évek

ismerte költészetének óriási értékeit, s igen so­kat tett elismertetéséért. Két verse, melyet Jó­zsef Attila halálával kapcsolatban írt (József Attila sírjára, Beosztás), arról tanúskodik, hogy nem érti meg József Attila vívódását, úgy érzi, hogy ez költészete egységét bontotta fel. Ki­gúnyolja viszont azokat, akik nem látták meg József Attilában a költőt, csak miután meg­halt, akkor kezdtek sznob hangoskodásba s „ál­szent értekezések támadtak koporsója körül”. Fölismeri József Attila költői nagyságát, a ma­gyar szocialista költészetben betöltött szerepét, s több ízben verseket, ciklusokat közöl tőle az Üj Hang hasábjain. 1938 márciusában hat, a „Medvetáncból” kimaradt költeményt közöl (Munkások, Szocialisták, Végül, Egy költőre, Ady emlékezete, Nyár) ezzel a megjegyzéssel: „Versek, amiket kiválogattak... Mi megment­jük az elkallódástól! Mert igazi kincsei a ma­gyar szabadság-lírának.” Egy év múlva az Új Hang 1939-es februári számában újból József Attila verseket jelentet meg (Mond mit ér­lel ..., Bánat, A kanász, Eső, Fagy), ismét megjegyzéssel: „Az a néhány vers, amit akkor közöltünk, azt bizonyítja, hogy József Attila nemcsak együttérzett a forradalmi munkásság harcaival, hanem a céljaival és harcainak a módszereivel is azonosította magát. Alig egy évvel a tragikus sorsú szabadságharcos költő halála után már nyirbálják, szaggatják a »nem­zeti megújhodás« tintahal-esztétikusai József Attila verseit, cikkeit, zöld és barna mocsok­kal szennyezik be tiszta, harcos, emberi művé­szetét.” 149

Next