Diószegi András: Gábor Andor - Irodalomtörténeti Kiskönyvtár. Magyar Írók 2. (Budapest, 1966)
A moszkvai évek
ismerte költészetének óriási értékeit, s igen sokat tett elismertetéséért. Két verse, melyet József Attila halálával kapcsolatban írt (József Attila sírjára, Beosztás), arról tanúskodik, hogy nem érti meg József Attila vívódását, úgy érzi, hogy ez költészete egységét bontotta fel. Kigúnyolja viszont azokat, akik nem látták meg József Attilában a költőt, csak miután meghalt, akkor kezdtek sznob hangoskodásba s „álszent értekezések támadtak koporsója körül”. Fölismeri József Attila költői nagyságát, a magyar szocialista költészetben betöltött szerepét, s több ízben verseket, ciklusokat közöl tőle az Üj Hang hasábjain. 1938 márciusában hat, a „Medvetáncból” kimaradt költeményt közöl (Munkások, Szocialisták, Végül, Egy költőre, Ady emlékezete, Nyár) ezzel a megjegyzéssel: „Versek, amiket kiválogattak... Mi megmentjük az elkallódástól! Mert igazi kincsei a magyar szabadság-lírának.” Egy év múlva az Új Hang 1939-es februári számában újból József Attila verseket jelentet meg (Mond mit érlel ..., Bánat, A kanász, Eső, Fagy), ismét megjegyzéssel: „Az a néhány vers, amit akkor közöltünk, azt bizonyítja, hogy József Attila nemcsak együttérzett a forradalmi munkásság harcaival, hanem a céljaival és harcainak a módszereivel is azonosította magát. Alig egy évvel a tragikus sorsú szabadságharcos költő halála után már nyirbálják, szaggatják a »nemzeti megújhodás« tintahal-esztétikusai József Attila verseit, cikkeit, zöld és barna mocsokkal szennyezik be tiszta, harcos, emberi művészetét.” 149