Egri Péter: Álom, látomás, valóság. Az újabb európai regényirodalom álom- és látomásábrázolásának művészi szerepéről (Budapest, 1969)

I. Álom, látomás és valóság viszonya az 1848 utáni művészetben

oly vizionárius végletességgel a világot, mint Adyé, de az álom­szerűén bágyadt elhanyatlás hangulatait sokkal ritkábban és szelídebben ellensúlyozza költői ellenpont, mint Ady lírájában. A változásnak s vele a költői sűrítésnek, sokoldalúságnak jelei csak Kosztolányi élete utolsó éveiben szaporodnak el. Az egész nézőpontjából ábrázolja az egész darabokra hullását József Attila is: Akár egy halom hasított fa, hever Mzymáson a világ, szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát s így mindenik determinált. Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, ami van, széthull darabokra. (Eszmélet IV) Ennek az ábrázolásnak a sajátos vonása a költői eszmélet marxista tudatosságában van, amely az értelem fényével világítja be az életmű homályosabb sarkait is („Én nem értem, csak érzem az egészet”: A hullámok lágy tánca). Ez az eszmélkedés a vas világ rendjének ellentétét a szocialista humanizmus világában találta meg, s a jelen mindkét oldalát felmérve, tudatos jövőbe látva, korának egyik legegyetemesebb költőjévé, az adott világ varázsainak mérnökévé tudta tenni József Attilát. Rész és egész dialektikája József Attila álom- és látomás­ábrázolásában nemcsak úgy érvényesül, hogy az álom és látomás költészete egészének csak része, hanem úgy is, hogy ebben a részben is a korabeli valóság lényegének egésze összpontosul. E tekintetben ismét különbözik Kosztolányitól. Az ő jelentős mértékben álom- és látomásszerű költészetének egésze is a valóság lényeges összefüggéseinek csak egy részét tárta fel. 39

Next