Forgács László: Ünnep után. Petőfi Apostola és a Márciusi Ifjak világnézete (Budapest, 1960)
VI. A gondolati költemény
Nekem többé nem kell az élet, Mert célját élveszítém; Te voltál célja életemnek, Te általad s te érted éltem, Szerelmem istenasszonya. Te egymagad voltál valóság; A többi? az emberiség, szabadság, Ez mind üres szó, puszta ábránd, Melyért bolondok küzdenek. Te egymagad voltál valóság; Szerelmem istenasszonya!” Jól mutatja ez a monológ a költőiség romantikus harmóniáját a tudatossággal. Csak olyan szemlélet igényelheti ezt a formaelegyedést, az érzéki kép átváltását direkt-gondolatba, a pőre gondolat átcsapását az eszme közvetlen szimbolikus megszemélyesítésébe, amely ellentmondásos módon értelmezi a történelmi valóságot. A formai metamorfózis ahhoz a gondolatalakuláshoz hasonul, amely a valóságos elszigetelődés és az ellenforradalmi támadás lehetőségéből indul ki, de nem-reális tájékozottsága miatt szélsőséges voluntarizmusba torkoll. Ezért uralkodnak el a nép pálfordulása utáni hős önkifejezésében a romantikus alanyiságnak immár Petőfin túl, Vajda és Ady irányába mutató jegyei. De Az apostol poézisének igazi irodalomtörténeti horderejét nem a magányosság-líra előkészítése adja. Az apostol egyik legfontosabb elődje a gondolati szintézist és a tárgyilagos lírát harmonikusan „megszerkesztő” József Attila költészetének. A nagyvárosban nyomorgó, szenvedő, nem alkuvó magányos értelmiségi forradalmár lírai arculatának megmintázásával Petőfi a szocialista József Attila őse. 226