Fügedi Erik: Uram királyom… A XV. századi Magyarország hatalmasai (Budapest, 1974)
Az ország
következett. „Volt azonban egy nemes férfiú, testvérével, egy ugyancsak kiváló férfival, aki sokat harcolt a török ellen, semmiképpen sem értett egyet ezzel a tanácscsal és egyezséggel, s azt mondta, hogy inkább százszor meghal, semhogy feleségét és gyermekeit török kézre adja. Másokat is meggyőzött, és egy kiválasztott toronyba ment...” Hősünk is hozzá csatlakozott „és inkább vágytam halni, mint élni” - vallja be. A tornyot megerősítették, s a török másnap ostrom alá vette. Bevenni nem tudta, ezért kívülről fával rakta körül, a fát meggyújtotta, és „megsütöttek a kemencében, mint ahogy a kenyeret szokás megsütni. Miután szinte mindnyájan meghaltak, és amikor látták, hogy senki sem mozog a toronyban, széthordva a tüzet, az ajtón át berontottak, és ha valakit félholtan láttak, kivonszolták. Engem is ilyen módon vonszoltak ki, és adtak el kereskedőknek, akik a többi fogollyal együtt vasra verve a Dunán átvittek bennünket, egészen Adrianopolisba...” Az ilyen betöréseknek Hunyadi János kitartó és következetes harca vetett véget. Fáradozásának eredményeként 1443-ban, a történelem során utoljára, sikeres támadó hadjáratot vezethetett a török ellen az ország határain túl. Az eredmény azonban kérészéletű volt, a várnai csata (1444) megint súlyos vereséget hozott, az 1456. évi híres nándorfehérvári győzelem katonai eredménye pedig nem volt több, mint hogy a törököt előnyomulásában megállította. Mátyás első, 1463-1464 folyamán vezetett hadjáratai is a védelem jegyében születtek, 1463-ban Jajcát az ország védelmére foglalta el, de amikor egy év múlva Zvomik várát is be akarta kapcsolni a magyar védővonalba, sikertelenül tért vissza. Fellépése csak átmeneti eredménnyel járt, mert 1477-1479 között a török Horvátországon keresztül velencei területig, sőt Stíriáig és Vas megyéig pusztított. A század végén Magyarország végleg defenzívába szorult, és a magyar védelemben eddig ismeretlen jelenség lépett fel: az árulás. 1494-ben Kinizsi Pál Nándorfehérvár árulóit büntette meg hihetetlen kegyetlenséggel, melyet később Zápolyai János alkalmazott Dózsa kivégzésekor. Az árulást aligha magyarázhatjuk másként, mint azzal, hogy a helyzet reménytelenségével az árulók is tisztában voltak. Az egyre nagyobb seregeket mozgósítani tudó török birodalom és Magyarország felette egyenlőtlen ellenfelek voltak. Az uralkodó osztály ezt nemcsak Magyarországon, hanem a szomszédos országokban is tisztán látta. „Magyarország nagy ország, sok ereje van és sok férfia, de a törökök kiűzésére és Európa visszaszerzésére nagyobb hatalomra van szükség” - írta a német kancellár a várnai csata előtt, s már egy év előtt ugyancsak ő kifejtette, hogy egy csatában állítólag 30 000 törököt vágtak le, a valóságban csak 9000-et, „amit, a törökök sokaságát és hatalmát tekintve, vereségnek sem érdemes nevezni”. Aeneas Silvius Piccolomini, a későbbi II. Pius pápa 1448-ban a rigómezei csatáról írt jelentésében rámutatott arra, hogy a török 70 000 ember veszteségét sem érzi meg, ha ázsiai seregeit át tudja hozni Európába. A hozzá hasonló, széles látókörű emberek már korábban tudták, hogy a török túlerejével Magyarország egyedül nem, csak egész Európa veheti fel eredmény reményében a harcot. Három századdal korábban a kereszténység valóban akkora erőt képviselt, hogy az európai seregek vissza tudták 29