Gellért Oszkár: Egy író élete II. kötet. A Nyugat szerkesztőségében 1926-1941 (Budapest, 1962)
1935
figura és a nyelv teljesen összeillenek: egy furcsa nyelvalakító géniusz találta meg önmagát ebben a nyelvben. Egy József Attiláról szóló cikk kéziratát viszolyogva kezdem olvasni. A kritikus azon tűnődik, hogy mért tesznek e rendkívüli tehetségű ember versei oly hideg benyomást. S idézi a Mama első strófáját — s már meg volna hatva. De utóbb ez következik : Most látom, milyen óriás ő, szürke haja lebben az égen, kékítőt old az ég vizében. „Ez is szép ugyan, de már le vagyok hűtve. Egy jó ötletért, egy szép szóért feláldozza az édesanyját.” (Feláldozza azzal, hogy szimbolikusan az égbe emeli?!) Nem értem Füst Milánt, akit József Attila szellemes szépsége csak gyönyörködtetni tud, és sajnálja, hogy nem érez nagyobb megrendülést olvasásakor. Kicsit sokallja a költő merészségét, amért — írja — azelőtt a selyem, rubint, alabástrom és virág volt a régiek költészetének kedvenc díszítő jelzője, neki a rongy, a kosz, a tök és a krumplipaprikás a díszítés. Nem értem Füst Milánt, mondom újra, aki mint költő, szintén nem tartozik a finnyáskodók közé. De váratlanul megbékít azzal, hogy kifogásainál többet jelent számára: mennyire az ihlet vezeti József Attilát mindenkor, tehát hogy mennyire költő ő. S ez nagy szó csakugyan, ha meggondolja, hogy költeményes kötet efelől ilyen ékesszólóan egyre ritkábban győzi meg. Kortársai között ő a legkedvesebb, a legeredetibb; nem tartozik senkihez, támasz nélkül akar állni, „s az elődök és ősök minden segítő sugallatát elutasítja magától”. Kétségtelen, hogy Németh László, Fenyő László és Illyés Gyula után Füst Milántól kapta a legnagyobb elismerést József Attila, bár ez az elismerés csupán esztétikai volt. Németh László első könyvéről (Ember és szerep) Török Sophie ír. Önéletrajz, generációs probléma, vagy amit akartok ... a címe a cikknek, melyet Török Sophie sem nevez irodalmi bírálatnak, s melyet joggal nevezhetek kicsinyeskedő, személyeskedő pamfletnek; sajnálom, hogy Babits a feleségével íratta meg, bár sajnálom azt is, hogy Németh László éppen ezt a könyvét adta ki elsőül, melynek exhibicionizmusára alig 446