Hegyi Béla: Latinovits. Legenda, valóság, emlékezet (Budapest, 1983)
Az előadóművész
vált nála a Nagyon fáj önfeladó, meghasonlott, sodró fájdalma éppúgy, mint a Karóval jöttél férfias, gondolkodó, halk rezignációja. A József Attila-életművet meghatározó lírai személyiség nem a meglett emberrel, de a gyermekkel azonosult. Az általam érzettnél erőteljesebb diszharmóniát vitt be Latinovits ezzel nemcsak a József Attila-, de olykor az Ady-versekbe is. Hiszen a gyermek csak vágyódni, türelmetlenkedni, lázongani tud, a szubjektivitás jelenti élete törvényét. Ady és József Attila viszont vállalták, tudomásul vették a valóság rendjét, értették a törvényt. Őnáluk a közönségességgel, a kibírhatatlansággal még olyannyira eggyé vált jelent is összekötötte a vágyott, szép jövővel, az utópiával az emberi cselekvés. Szavatolta a megértett valóság „az Ember Szépbe-szótt hitét”. Az ő elégikusabb mondandójuk Latinovitsnál inkább a tragédia sötétjével beárnyal tan él. Elég utalni oly költemények értelmezésére, mint például az Intés az őrzőkhöz, vagy a Karóval jöttél. Egy árnyalattal diszharmonikusabb, reménytelenebb a zengésük Latinovitsnál. Erősebben adott ezekben a versekben az ostromló fájdalmon, a bezáró magányon való felülemelkedés. Győz végül is az átélt tragédián a gondolkodó fölény. A Karóval jöttél önmegszólító distancírozásában, lebegtető gagliarda-ritmusában, rímjátékában, vagy az Intés az őrzőkhöz nominalizálásában, elmélyült töprengést jelző visszahajló szerkezetében, belső beszédszerű megformáltságában ez a fölény szól. A gondolkodó felnőtt ember beszél. — Latinovits eszerint önmagát rajzolta be a versértelmezések térképébe; a költő vonásait saját vonásaival toldotta meg. . . — Igen. Ez az a bizonyos „vérátömlesztés”, amelyről beszéltünk. Önmagát adta akkor, amikor Ady, József Attila s Nagy László volt a kedves, választott költője, amikor ráérzett a bennük ott ható közösre, az élet komolyan vételét jelző pátoszra, a megemelt, koturnuszos létre, a minőségi szükségletek jegyében való sorsalakítás igényeire, az értékek vágyára, az affirmációra, s ugyanakkor a minden közönségest, sekélyest elutasító igényességre, a negációra. De önmagát adta akkor is — s itt eltért némileg attól, ahogy ezek a költők az én olvasatomban élnek -, ami-265