Hermann István: A szfinx rejtvénye. Tanulmánykötet (Budapest, 1973)
IV. A kultúra totalitása
Ténylegesen viszont a helyzet sokkal általánosabb, és vonatkozik ez a lírára, ahol a ritmika és melódia ugyanúgy simul a vizionált lírai elemekhez, mint ahogyan a nyelv a típushoz. Ez a sirnulás persze inkább érzelmi síkon játszódik le, és ha az előbb említett példát, a „Levegőt” című József Attila verset idézzük fel, akkor a szubjektív reflexió mindig egy bizonyos töredezettségben, de áttekinthető töredezettségben jelenik meg, melyet az alapszituáció szorongás-érzése diktál. De ugyanez a viszonya a külső formának a belső formához és a tipizáláshoz egy, az irodalomtól még oly távol eső művészi szférában, az építészetben is. A külső és belső terek kiképzése közvetlen módon befolyásolja az ornamentikát. A toszkán gótika olyan nagy alkotása, mint a „San Miniato al Monte ” Firenzében például a fehér és fekete színhatásokkal magát a külső teret, az Arno fölött emelkedő plató terét mintegy egységes és mégis változatos módon összevonja, és a figyelmet, mely adott esetben az egész feltáruló látványra kiterjedhet, központosítja a templomra, melynek vonzási körébe .ilyen módon minden látogató már a megpillantás alkalmával belekerül. Az ornamentikának ez a szerepe, melynek természetesen szintén megvan a maga immanens fejlődése (elég csak a Dómra és a Battisterióra emlékezni) világosan mutatja azt, hogy a külső forma megtartja ugyan külső forma voltát, azonban egy vonatkozásban funkcionálisan legalább olyan fontos szerepet tölthet be, mint amilyen a tartalom. A külső forma tudniillik egyszerűen a tartalom felé irányítja a figyelmet, ahogyan a tartalom maga kisugárzik a külső formára. Ezért a külső forma, legyen az egy vers ritmusa vagy melódiája, egyáltalán nem lebecsülendő. „A város peremén” című József Attila vers melodikai megoldása, amikor is József Attila azt írja a proletariátusról: „minden emberi mű értelme ezért búg mibennünk, mint a mélyhegedű”, az adott ponton egyszerűen teljessé teszi a gondolatot, és aláhiízza annak többértékűségét. A forma és különösen a külső forma lebecsülői egyáltalán nem értik meg azt a dialektikát, mely forma és tartalom között fennáll. A külső forma szétesettsége mindig a belső forma és tartalom bizonytalanságát mutatja, míg a külső forma egysége és harmóniája éppen a tartalom konkrétságára utal. Az, hogy a művészi fejlődésben az esztétikai motívumok melyik típusainak területén történik egy viszonylag immanens előrelépés, a priori, soha 387 25»