Marosi Sándor - Sárfalvi Béla (szerk.): Európa 2. (Budapest, 1975)
Dél-európai országai
után az egységében megbomlott államot újabb veszedelem, a török betörés fenyegette. A majdnem 80 évig tartó küzdelemben Szerbia végül is alulmaradt, s 1459-ben az előrenyomuló törökök zsákmánya lett. Hunyadi János győzelmei (Nis — 1443, Beograd — Nándorfehérvár 1456) csak késleltetni tudták a feltartóztathatatlan török előrenyomulást. A törökök meghódították Boszniát, Hercegovinát, Zetát (Crna Gora) és Horvátország K-i részét is. A török elnyomás nagyon súlyosan érintette Jugoszlávia akkori népeit. Nemcsak a fosztogatások és a nehéz harcok miatt vált sorsuk elviselhetetlenné, hanem a fiúgyermekek tömeges elhurcolása, az erőszakos asszimiláció következtében, a teljes beolvadás veszélyével is fenyegetett. A hősiesen ellenálló délszláv népek századokon át szervezték felkeléseiket. Az 1804-ben kitört felkelés, amelyet Kara Djordje a janicsárok ellen vezetett, Beograd (Belgrád) felszabadítását eredményezte. A kivívott szabadságot azonban néhány év múlva elvesztették, s azt Milos Obrenovic herceg csak 1817-ben szerezte ismét vissza, autonómiát biztosítva Szerbiának, egyelőre még török fennhatóság alatt maradt fejedelemség formájában. Ez tekinthető a mai Jugoszlávia tulajdonképpeni bölcsőjének, magvának. Területe akkor a Morava folyó mellékére terjedt ki, és alig volt több 48 ezer km2-nél. A fejedelemség területén több városban 1867-ig török katonaság maradt. A teljes függetlenséget Szerbia a berlini kongresszus döntésével nyerte el (1878). Szerbia példáját követve, 1852-ben Montenegro (Crna Gora) is önálló fejedelemséggé vált. Még meg sem szűnt a török elnyomás, máris újabb hódító jelentkezett Jugoszlávia földjén. Az orosz-—török felszabadító háború az Osztrák—Magyar Monarchia számára kedvező helyzetet teremtett ahhoz, hogy az 1815-ben osztrák koronagyarmattá vált Dalmácia és Magyarország között széles területi összefüggést teremtsen. Megszállta Boszniát és Hercegovinát. A megszállást 1908-ban végleges bekebelezés (annexió) követte. A XX. sz. elején Törökország még mindig a legnagyobb állam volt a Balkán-félszigeten. Albánia teljes egészében, Bulgária és Görögország jelentős területei, valamint a mai Jugoszláviához tartozó Macedónia, Kosovo-Metohija és Szandzsák (a Drina és a Morava között) is a török birodalom része volt. E területek felszabadítására hozta létre Szerbia, Montenegro, Bulgária és Görögország a Balkán-Szövetséget, amely az 1912—13. évi balkán-háborúkban Törökországot visszavonulásra kényszerítette. Ezzel véget ért a több mint 500 évig tartó török elnyomás. Szerbia e háborúk után — Macedónia, Kosovo-Metohija és Szandzsák felszabadítása révén — területét 87 ezer km2-re növelte. A balkáni háborúkból győztesen kikerülő Szerbiát az Osztrák—Magyar Monarchia érdekterületének tekintette. A Habsburg Ferenc Ferdinánd trónörökös elleni halálos merénylet nyomán Szerbia háborús konfliktusba keveredett a Monarchiával (1914. június 28). Ezzel elindult végzetes útjára az első világháború. A háború végén (1918. dec. 1.) Szerbia, Montenegro és az Osztrák—Magyar Monarchia uralma alól felszabadult országrészek egyesítése által jött létre a Szerb— Horvát—Szlovén (1928 óta Jugoszláv) Királyság. Területe a határkiigazítások után meghaladta a 249 ezer km2-t. Az új állam külpolitikájában kezdetben Franciaországra és a kisantantra támaszkodott, majd később a tengelyhatalmak befolyása alá került. A tengelyhatalmakhoz való csatlakozást a nép felháborodása meghiúsította. Válaszképpen a fasiszta Németország 1941. április 6-án hadüzenet nélkül megtámadta Jugoszláviát és az egyenlőtlen, 11 napig tartó harc után aláírták a feltétel nélküli, kényszerű fegyverletételt. Az ország egyes részei német, olasz, magyar és bolgár megszállás alá kerültek. Szerbiában, Horvátországban és Montenegróban fasiszta vazallus kormányokat 407