Párkány László (szerk.): Stúdió '81-'84. Interjúk, vitairatok, portrék. Válogatás a Magyar Televízió kulturális hetilapjának műsoraiból (Budapest, 1986)
Érdi Sándor beszélgetései
tok hátráltatják, mert egy négy évig tartó munka nyilván egyre drágább lesz. Valahogy a szobrokat nem veszik olyan komolyan, mint az építkezéseket. Ugyanazokkal az anyagokkal dolgozom, esetleg ugyanolyan méretben, de nem kapok rá annyi pénzt, hogy folytathassam. — Mi várható? Egyáltalán hol tart most az ügy? — A tárgyalási viszony még mindig fennáll. Most majdnem kész vagyok két szoborral. A búzatábla, amely voltaképpen főszereplője lenne az emlékműnek, az van már csak hátra. Remélhetőleg a tárgyalások alapján születik még egy kis pénz rá. Legalább olyan kis blöffpénz, hogy tovább lehessen folytatni. Mert kezdetben nyolcvanezer forint lett volna, most pedig négyszázezer a kő ára. Négyszázezret nem tudok odaadni zsebből. Túl sok. — Az előbb két szobrot említettél. Melyik a másik? — Komlón épül a technika háza, színház, zeneház is egyben, és annak az előcsarnokához a mennyezetképet csinálom. A megrendelés József Attila költészetéről, József Attiláról szólt, és mennyezetkép azért lett belőle, mert az az alkalmas hely. Ami nekem József Attiláról eszembe jut, nem okvetlenül tudom megmondani, miért jut eszembe. Valahogy úgy rendeződik ez el, mint az álom, aminek nem összetartozó részei — az álom hangulata miatt —, összeállnak valami furcsa harmóniává. Ez a harmónia lehet boldog, lehet borzasztó, lehet irtózatos, lehet sivár is. József Attiláról nem tudom elmondani, hogy mit érzek. Gimnáziumban ugyan tudnék felelni, akár ötösre is. Én az álmaimat akarom úgy elrendezni, ahogy az álom elrendezi önmagát. Ezért is csináltam oltárt róla. Egy nagy mennyezetképet, melyet a fény tart úgy össze, hogy együtt harmonikus. — Két látszólag egymással szembenálló dologról beszéltél az imént. Az egyik abszolút ösztönös tevékenység, a másik kifejezetten tudatos munka. Melyik az erősebb benned? — Azt hiszem, sajnos, a tudatos. — Miért sajnos? 304