Sőtér István: Tisztuló tükrök. A magyar irodalom a két világháború között (Eszzék, tanulmányok) (Budapest, 1966)
Második rész: A jelen, mely a múltnak is részese
megannyira sajátos igényekkel — tagadhatatlanul hiteles és őszinte költészetet nyújtott. Ez utalással a Heltai Jenő és Szép Ernő neve által jelképezett csoportra gondolunk, melynek bizonyos formai tapasztalatai és eredményei hasznosan gyümölcsözhetnek akár fiatalabb nemzedékek költészetében is, melynek azonban már csak méretei és rendeltetése miatt sem lehetett az Ady után meginduló fejlődés lényegéhez köze. Közülük különösképp Szép Ernő művészete tart rokonságot azzal a több nemzedékre is kiterjedő jelenséggel, melyet a ,,rím megújításának” lehetne neveznünk. Ez a látszólag csupán formai jelentőségű mozzanat líránk átalakulásának jelentős fejezete, s egyféle őszinteség előretörésének döntő próbája. Miként az új magyar líra történetében a legtöbb jelenség: ez sem magányosan, de több alkotó közösségben valósul meg. Kosztolányi, József Attila, Weöres jellegzetes rím-megújító tevékenysége veti meg e közösség alapjait. Első látszatra — Szép Ernőnél és Kosztolányinál — a rím megújítása mintha csak a játékosság szeszélyei és csapongása számára söpörne félre az útból minden akadályt — de ez az akadálytalan út József Attila valódi forradalmisága elé is pályát tár. A rím után a mérték s az ütem megújulásának is be kell következnie, — meglepő, hogy ennek tanúi nem is annyira a Nyugat nemzedékénél lehetünk — habár Babits kísérletei az ütemre s a mértékre is kiterjednek , — mint inkább Erdélyi Józsefnél, akinek újítása abban nyilvánul meg, hogy annyi új közé a régit visszahozza. Az ősi magyar ütemek József Attilánál is a forradalmasított rím hatásait fokozták már — de igazi napjuk a mai legfiatalabbaknál virrad, akiknél az újonnan meglelt ütem és strófaképlet egy új költői kifejezésmód eszközének ígérkezik. A kifejezési eszközök megújítását nem szabad lebecsülnünk, s hiba lenne csupán „formai” jelentőséget tulajdonítanunk neki. A konvencióval szembekerülő őszinteség tehát: egy-egy mély és újító költői hang felszakadása nem lehet meg a kifejezési eszközök újjáteremtése nélkül. Az őszinteség új nyersanyagokat dob föl, s ezek megmunkálására a régi eszközök többnyire alkalmatlanok, — így hát szükségképpen következik be az új eszközök megragadása. Épp ezért különös figyelemmel kell követnünk a költői képek megújításának sorsát is. Valamennyi kezdeményezése közül, új lírai korszakunknak ez volt legjelentősebb hozadéka. A Petőfi—Arany nemzedék olyannyira kötött hasonlatai és metaforái után, Ady, kezdetben a szimbolizmus néhány külsőségének felhasználásával, 188