Sőtér István: Tisztuló tükrök. A magyar irodalom a két világháború között (Eszzék, tanulmányok) (Budapest, 1966)
Második rész: A jelen, mely a múltnak is részese
nem egy prózaírót: Nagy Lajost. Mindketten egyformán mentesek az ellágyulástól, mindketten a szikár formák mesterei, mindketten annál pontosabbak, mennél dísztelenebbek. József Attila leghitelesebb önarcképét az Eszmélet utolsó strófája őrzi számomra. Korának „szösz-sötétjében” iramló, kivilágított vonat volt az élete; ,,s én állok minden fülke-fényben, és könyöklők és hallgatok” : ez a különös ellentét, vagyis az, ahogyan a mozdulatlanság és a hallgatás ellentmond a vonat iramlásának: ez a kép, többértelműségében, ismétlődő és mégis tovatűnő mivoltában, talán kifejez valamit abból a talányos és jelenésszerű személyiségből, aminőnek mi, a kortársak József Attilát megismerhettük. 1964