Taylor, Edwin F. - Wheeler, John Archibald: Téridő-fizika (Budapest, 1974)
„A relativitás tana, egy ideig, azt lehet mondani, közszájon forgott. A viták mellette és ellene a legszélesebb körben zajlottak, egész a napi sajtóig, ahol a hivatásosak és még inkább a nem hivatásosak vitatkoztak felette. Ma bizonyos nyugalmi helyzet állt be, aminek senki sem örülhet jobban, mint az elmélet megalkotója. A nyilvános érdeklődés, úgy látszik, némiképp telítődött, és manapság más divatos témák felé fordult. Egyesek ebből most talán azt a következtetést vonhatják le, hogy a relativitás elmélete most már eljátszotta szerepét a tudományban. Amennyire én meg tudom ítélni, éppen az ellenkezője áll fenn. A relativitáselmélet ma olyan szilárd alkatrészévé vált a fizikai világképnek, hogy mint minden magától értetődő dolog, nem okoz különösebb izgalmat. És valóban: bármilyen újszerűén és forradalmasítóan hatott a speciális és általános relativitáselmélet fellépése első pillanataiban a fizikusok világára, állításai és tagadásai alapjában véve nem a fizika nagy, biztosnak tartott törvényei ellen irányultak, hanem bizonyos, minden esetre mélyen gyökerező, de mégis csupán szokásszerű szemléletekre, olyanokra, amelyek . . . a fizikai összefüggések első megértéséhez hasznosak ugyan, de azután eltaszítandók, mihelyt felmerül annak szükségessége, hogy az összefüggéseket elmélyítsük és finomítsuk.” Mindezt 1926-ban mondta Max Planck. És ma, csaknem ötven év elteltével sem tudnánk tömörebben kifejezni a relativitáselmélet születésének szenzációkban bővelkedő történetét, és ma már a fizikusok többsége látja azt, amit Planck jóformán mindenki előtt meg-