Tóth Béla (szerk.): A magyar anekdotakincs (Budapest, 1957)

Az emlékoszlop

zásától okozott alkalmatlansággal; és­pedig éppen Attila sze­­mélyesítője, Szigeti József, a ki akkoriban még szerelmes hősö­ket játszott, s ha nem is volt még az a nagy művész, aki később lett, egyben, a szerepek nemtanulásában már méltó volt önmagához. Nagy lelkinyugalommal gyűrte zsebre az új meg­új toldalékokat, melyekkel Vajda János minduntalan fejbevagdosta. Végre elérkezett az előadás estéje. Szigeti József hat órakor már öltözőjében ült a tükör előtt, és nyugodtan ragasztgatta fölfelé Attila hagyományos szakál­­lát, mikor egyszerre bedöntik az ajtót, és Vajda János rohan be. — Uram, öntől függ darabom sorsa. Ma délután még eszembe jutott Attilának egynéhány fenséges gondolata, egy hatalmas monológ . . . Nyolcvan sor az egész. Az istenre ké­rem, tanulja be hirtelen . . . Ráér, hiszen csak az ötödik fel­vonásban kerül rá a sor. Ugye elmondja? — Szíves örömest — felelte Szigeti József nyugodtan. — Köszönöm! — kiáltotta a boldog Vajda János, és elő­vett a zsebéből egy nagy piros paksamétát. — Fölösleges — intett a művész —, csak méltóztassék egyenesen átadni a súgónak. — Hát el sem olvassa? — riadt föl a költő. — Fölösleges — ismételte rendületlenül és kevélyen Szi­geti József. Attila legmélyebb gondolatai tehát egyenesen a súgó­lyukba kerültek, Szigeti József még elszavalta az ötödik föl­vonásban — de mint mondom — a tragédia mégiscsak meg­bukott. AZ EMLÉKOSZLOP Nagykőrösön az ötvenes évek vége felé Wargha tanár indítványára (legalább őt gyanúsították vele) egyszerre csak tilalmassá lett a pörge kalap viselése. A tilalom persze csak a diákokra vonatkozott.

Next