Tóth Béla (szerk.): A magyar anekdotakincs (Budapest, 1957)
Az emlékoszlop
zásától okozott alkalmatlansággal; éspedig éppen Attila személyesítője, Szigeti József, a ki akkoriban még szerelmes hősöket játszott, s ha nem is volt még az a nagy művész, aki később lett, egyben, a szerepek nemtanulásában már méltó volt önmagához. Nagy lelkinyugalommal gyűrte zsebre az új megúj toldalékokat, melyekkel Vajda János minduntalan fejbevagdosta. Végre elérkezett az előadás estéje. Szigeti József hat órakor már öltözőjében ült a tükör előtt, és nyugodtan ragasztgatta fölfelé Attila hagyományos szakállát, mikor egyszerre bedöntik az ajtót, és Vajda János rohan be. — Uram, öntől függ darabom sorsa. Ma délután még eszembe jutott Attilának egynéhány fenséges gondolata, egy hatalmas monológ . . . Nyolcvan sor az egész. Az istenre kérem, tanulja be hirtelen . . . Ráér, hiszen csak az ötödik felvonásban kerül rá a sor. Ugye elmondja? — Szíves örömest — felelte Szigeti József nyugodtan. — Köszönöm! — kiáltotta a boldog Vajda János, és elővett a zsebéből egy nagy piros paksamétát. — Fölösleges — intett a művész —, csak méltóztassék egyenesen átadni a súgónak. — Hát el sem olvassa? — riadt föl a költő. — Fölösleges — ismételte rendületlenül és kevélyen Szigeti József. Attila legmélyebb gondolatai tehát egyenesen a súgólyukba kerültek, Szigeti József még elszavalta az ötödik fölvonásban — de mint mondom — a tragédia mégiscsak megbukott. AZ EMLÉKOSZLOP Nagykőrösön az ötvenes évek vége felé Wargha tanár indítványára (legalább őt gyanúsították vele) egyszerre csak tilalmassá lett a pörge kalap viselése. A tilalom persze csak a diákokra vonatkozott.