Ürögdi György: A régi Róma (Budapest, 1963)
Bevezetés
gára, hogy az érdeklődő olvasó azok közvetlen szemlélete, egyéni élménye révén könnyebben ismerje meg Róma életét, hiszen a birodalom tartományainak városai külsőségekben utánozták a fővárost, mintha kicsiny tükörképei volnának Rómának (effigies parvae simulacraque populi Romani, mondja Aulus Gellius, a II. századi római író). Az Aquincumi Múzeum értékes, szép, sőt néhány egyedülálló darabján haszonnal lehet tanulmányozni a régi római élet számos, a tárgyakhoz tapadó megnyilvánulását. Munkánkban talán túl nagy jelentőséget tulajdonítottunk a római élet anyagi vonatkozásainak, és jóval kevesebb gondot fordítottunk a művelődés szellemi alkotásainak tárgyalására. De mind a kor, mind a tárgy megválasztásában meg kellett szabni a határokat. Nem kerülhettük el (és ezt — megvalljuk — örömmel tettük), hogy röviden ne utaljunk a szellemi tényezőkre, de könyvünk nem pótolhatja és nem is akarja pótolni a művészet-, irodalom- és vallástörténeti szakmunkákat, mint ahogyan az I. fejezetben, csupán nagy vonásaiban felvázolt római történelem sem kíván egy hasonló tárgyú, részletes művet helyettesíteni. Ez a történelmi vázlat is szándékosan aránytalan terjedelemben foglalkozik az i. e. I. és az i. sz. I. századdal — a korábbi és későbbi korok rovására. És most emlékezzünk meg arról, amiről a tárgyi emlékek nem szólnak: milyen volt a latin nyelv kiejtése. Az általánosan ismert szabály az, hogy az a-t á-nak, az ae-t é-nek, az oe-t ö-nek, a c-t az e és i hang előtt a magyar c-nek, az a, o, u hangok és mássalhangzók előtt k-nak, az s-t sz-nek, a t az t, ha két magánhangzó követi és ezek első betűje i, akkor c-nek, a ph-t f-nek, az i-t két magánhangzó között és szó elején, ha utána magánhangzó következik j-nek ejtsük. Valóban így beszélték-e a rómaiak nyelvüket? A válasz erre nem olyan egyszerű, mivel az ókorban latinul több mint ezer esztendeig beszéltek, és ennyi idő alatt minden nyelv kiejtése megváltozik. (Gondoljunk a mi nyelvünk alakulására a Halotti Beszédtől József Attila költészetéig!) A latin nyelvet nemcsak a rómaiak, hanem számos meghódított nép is beszélte, akik a maguk sajátosan formált módján ejtették azt. Mégis bizonyos, hogy a korai császárság századában a c-t minden esetben k-nak, a t-t mindig t-nek az ae-t ái-nak mondták. Tehát Kikerót és nem Cicerót, Káiszárt és nem Cézárt, natiót és nem nációt ejtettek. Azt hisszük azonban, hogy az olvasó nem követ el hibát, ha a nálunk régebben meghonosodott kiejtést használja és Horáciusznak mondja Horatiusi! A hangtani változásokon kívül egyes szavak jelentéstani változására szeretnénk még rámutatni, különösen ha azok a mai nyelvhasználatunkban más fogalmat takarnak, mint a rómaiak korában. így a dictator a római köztársaságban eredetileg a legmagasabb rangú, meghatározott időtartamra és feladatra választott, széles jogkörrel felruházott tisztviselőt jelentette, ezzel szemben a diktátor 8